Dupla-unokás hétvége II.

Jelentem, valami remek volt!

Szokásos módon érkeztek, Zalán egyszerre nyomta mindkét csengőmet, az ajtóba szerelt, halálsikolyra emlékeztető hangút és a bimm-bammos, ajtókereten lévő, régebbit, miközben Áron és Zsófi kopogott, dörömbölt, úgyhogy a holtak is feltámadhattak volna.

Amint beléptek, megölelgettek, majdnem hanyatt döntve, akkor ért a második sokk, ugyanis Áron már az orrnyergemig ér, Zalán az orrom hegyéig, így a közöttük lévő egy évnyi korkülönbséggel arányos, cirka hat centi közöttük a különbség, és perceink vannak csak hátra, hogy minkét fiúnak könnyebb legyen a fejem búbjára nyomni egy-egy puszit, semmint lehajolva, arcon csókolni. (Nem véletlenül évődött hajdanvolt férjem, hogy „kápolnakilincs nagyságú az orrom, meg hogy hány gombóc férne bele, ha fagyis tölcsér lenne, szerinte akár négy kisebb is.)

A cipők szerteszét, a szőnyegek összegyűrve, a szatyrok mindenhol, és Zalán, a háziurak fensőbbségével, azonnal kalauzolgatni kezdte Áront, aki először járt az éppen egy éve elfoglalt, új lakásomban, bemutatva minden helyiséget, meg elmesélve azt is, hogy melyikben, mit szoktunk csinálni.

Rögtön felmerült az is, hogy hol fog Áron aludni, megnyugtattam őket, hogy a hálószoba az övék, a két nagy heverővel, én meg a nappaliban, a kanapén fogok szunnyadni, ezt jóváhagyólag elfogadták, és indult a játék.

Két, ilyen korú fiúban az a nagyszerű, hogy tökéletesen elfoglalják magukat, sőt a korábbi helyzettel ellentétben, amikor azon kellett gondolkodni, hogy mivel szórakozzunk, mit játszunk a következő félórában, már sokkal inkább zavarja őket, ha az ember megszakítja a játékukat, jelentkeznek, ha akarnak valamit, egyébként meg hagyjam őket békén!

Mi mást akarhatnak, mint valami ennivalót, esetleg innivalót, na meg azt, hogy segítsek megkeresni, ami éppen eltűnt, elgurult, elrejtőzött. Akkor „hasra magyar”, elemlámpa, kutatás!

Remekül ettek, igaz, hogy fogukra valókat főztem, igaz, hogy Áron nem volt hajlandó megkóstolni a rablóhúst, inkább az előző napról maradt rakott-krumplin osztozkodtunk vacsorára, hiába nyugtatgattam, hogy szó sincs a rabló combjáról lekanyarított hús pirítgatásáról, csak csirkehusi van benne, de a szó nem tetszett neki.

Áron belépett az ötpalacsintások klubjába (egyszerre ennyit tudnak megenni, le tudnának ugyan gyűrni még egy-kettőt, de akkor nem marad hely a gyümölcsnek, és azt sem lehet kihagyni).

Tudtunk beszélgetni, régebbi közös élményeinkről, tudtam olvasgatni, aranyosan kihozták a mosogatóig a tányérokat, amikor befejezték az evést, akárhol is fogyasztották el a kaját, rendesen fürödtek, vita nélkül vonultak el aludni, megszavazhatták, hogy mi legyen a reggeli, a vacsora, az ebéd az kötött volt, de örömmel ették meg.

Mandinál a legfinomabb a kaja – mondta már sokadszorra Zalán, persze az is igaz, hogy csakis olyasmit főzök, amit szeretnek, elvégre nem undorodós-versenyre várom őket!

Másnap délután Sárka jött értük, hogy az ő lakását is megnézhesse Áron, meg már várta a találkozást Marcival, a „szívroham kutyával”, mert úgy négy éve, amikor először találkoztak, halálra rémítette a kutyákkal kapcsolatban amúgy is gyanakvó Áront, Marci kutyánk hevessége, ugrálása, arcnyalogatása. Áron az első találkozást a kanapé háttámláján kuporogva reszkette végig, és napokba telt, amíg a kutyához közelebb ereszkedett, de most már jó barátok.

Elolvasták az érkezésüket beharangozó blog-bejegyzésemet, én meg szó szerint meghatottan néztem, amint a két fiú, mosolygó arccal, összehajoló fejjel olvasta a róluk szóló sorokat.

Mindegy, hogy jól elfáradtam, mindegy, hogy a kanapén alvás soha nem lesz a kedvenc éjszakai pózom, máris tervezni kezdtük a következő kétfiús hétvégét! Köszönöm!