Az utóbbi időben…

Megint sokasodott a nagycsaládban a betegség, Csöpi nagynéném vagy a magas vérnyomás, vagy a Sincumar túltelítettség miatt, akkut orrvérzéssel kórházba került, Sanyi nagybátyám látogatásai közben elcsúszott a jeges úton és csuklóját törte, unokáim lábadoztak és megbetegedtek, és a nyakamon a Húsvét! A tavasz! A takarítás ördöge, az ajándék-készítés belső kényszere, „Meg más egyéb is. A fekete. Minden.” (ahogy Kosztolányi írja a Hajnali részegségben). Na, meg az a negyven cigaretta is, amit Kosztolányi is megemlít. Amitől már megint úgy köhögök, mint a kezelésem megkezdése előtt! Amitől már megint nehéz felcipelni a vásárolt javakat a konyháig! Amitől már megint nehéz elsétálni a boltba, a piacra, a postára, bárhová!

Na, ma aztán rendet vágtam magam körül, és éppen a felére sikerült csökkenteni a dózist! Az eredmény, azonnali volt! A fenébe is! Miért ölöm magam? Nem másért, csupán azért, mert annyira könnyű elengedni a gyeplőt! Csak még egy szál, és még mindig jól vagyok! Csak még két szál, és még mindig alig köhögök többet! Csak még három, és még mindig majdnem annyira jól vagyok, mint a kezdetekkor, csak egy-két baráti-beszélgetős, poharazgatós este, ahol száll a füst, a mese, az emlékezés, de egyszerre csak minden sokkal pocsékabb, és annyira, de annyira nehéz a visszakapaszkodás! De elkezdtem! (Sokadszorra, újra!)

Haladok a tavaszi nagytakarítással. Újra tiszta minden csempe, minden ajtó, minden bútor, minden kárpit, minden ajtó és ajtótok, minden függöny, minden szőnyeg- és egyéb padló. Hátra vannak az ablakok.

Haladok az ajándékokkal, bár ahogy ma összeszámoltam, kis híján sokkot kaptam, mert ugye három fészekalja gyerek van a családban, zömében két gyerekkel, egy helyütt hárommal, aztán hét kis-család, meg öt (megmaradt) szomszéd. Gyerekes családonként két-két, szabadban is játszható társasjátékkal (amőba és malom), kis-családonként egy-egy húsvéti szimbólummal, szomszédonként valami apró megemlékezéssel. A barátaimról ne is tegyünk említést! Rettentően le vagyok maradva, ráadásul idén roppant korán jön a Húsvét, a csudába!

Az amőbában a katicák harcolnak majd a békákkal, de sajna, most még csak itt tartok:

 

Egy szóval (vagy inkább frázissal): be vagyok táblázva!

De!

Ma délután öt körül, örömmel üdvözöltem újra a kedvenc, lakótelepi denevéreimet!

Ma, délután hétkor, Sárka lányom arrébb tessékelt egy frissen ébredt varangyot, azt úttestről, mert féltette, hogy egy gyors autó kilapítja!

Zalaegerszegi, volt egyetemi társam posztolt egy ottani varangyot, amely szintén feléledt téli álmából!

Szóval, itt a tavasz! Ébredés, serkenő, új, friss élet, több napfény! Öröm, boldogság, remény!

Úgy érzem, hogy soha nem volt erre ekkora szükségem!