Mennyire utáltam…

 

Egyre növekvő megdöbbenéssel és ugyanakkor furcsálló mosollyal szemlélem magamon, hogy egyre több olyan étel van, amit gyerekkoromban szívből utáltam, mostanában pedig, ha csak rágondolok is, összefut a számban, aminek össze kell futnia, és rohanvást megfőzöm, mert vágyom a gyerekkor ízeire! Nagyi kezét látom magam előtt, ahogy tisztítja, aprítja, kedves fakanalával kavargatja, habarja, párolja, berántja, az akkoriban hányingert keltő, ma meg ínyencségnek számító ételeket.

Itt van mindjárt, a „flaksznis” hús! Nagyi imádta az egyben sült húsok felszínén, barnásra piruló, vékony zsírréteget. Senki más, rajta kívül meg nem ette volna, ezért Nagyi, amint elkészült a tepsiben sült hús, azonmód, forrón, kenyér és minden nélkül lecsipkedte ezt a réteget, és hümmögve, nagy élvezettel megeszegette, némi a forróság miatt dukáló fufákolás kíséretében.

Évtizedekig farigcsáltam le a legvékonyabb zsírnak számító réteget is a húsokról, de ma már nem is sütök combot, vagy karajt, hanem helyette a tarja vagy lapocka, esetleg oldalas a kedvenc tepsis sütnivalóm, a zsírosabb, szaftosabb rétegek feltétlen imádója lettem.

Annyira utáltam a legtöbb fanyarkás, tejföllel habart ételt, testvéremmel együtt azt pusmogtuk, ha ilyesmi került az asztalra, hogy na, ezt aztán meg nem esszük, mert hányás íze van! Csak pusmogni lehetett, mert Nagyi következetes volt, ami az étkezést illette, tudta, hogy amit főz az finom, és szükséges, és hamar eljárt a keze is, ha sokat vacakoltunk, finnyáskodtunk, válogattunk. Mi, meg ügyeskedtünk, ahogy tudtunk, szétkentük, passzíroztuk, míg Nagyi végül fel nem adta, és na, menjetek játszani iránymutatással inkább mosogatni kezdett, hogy végre leülhessen hímezni, horgolni, barátnőkkel kávézni, diskurálni vagy csak pihentetni fájós, visszeres lábait.

Csak kavargattuk, szétkentük a sóska-szószt, az egres-mártást, szívből gyűlöltük a tökfőzeléket, immel-ámmal ettük meg a töltött karalábét, főképp csak a húsgombóc részét. Unalmas és büdös volt a tejfölös, prézlis rakott karfiol, rakott zöldbab.

Ma, egytől-egyig a kedvenceim, bár legtöbbször csak magamnak főzöm ezeket, mert a gyerekeim még az utálkozós életszakaszukban vannak!

Utáltam a belsőségeket is. A máj, akármilyen formában készült is, mindig keserű volt, a zúza rágós, a tüdő állaga élvezhetetlen, Nagyi – szerencsére – pacalt sose főzött, azt meg frottír törülközőnek hívtam, vagy 40 éven keresztül és meg se kóstoltam volna, semmi áron!

Na, mit gondoltok? Manapság mit rendelek, ha az egyik kedvenc, közeli kisvendéglőnkben ebédelünk? Naná, hogy pacalt!

A többi belsőségről nem is szólva, időnként ipari mennyiségű vese-velőt készítek el és kiadagolva lefagyasztom, mert a majoránnás, borsos, levével együtt, élek-halok érte! Egy finom szalontüdő kedvéért, kizárólag zsemlegombóccal, meg hosszú zarándokútra is képes vagyok!

Utáltam, gyűlöltem a levesekben megfőzött fél zöldpaprikákat, félbevágott paradicsomokat, cikkekre szelt kelkáposztákat, kelbimbókat, ezeket kerültem, int ördög a tömjént! 

Manapság a kedvenc falatom, az adott leves minden aromájától átjárt zöldség-gerezd, mert annyira más, mesés-csodás íze van annak a bizonyos paprika szeletnek, paradicsom gerezdnek a húslevesben, a bablevesben, amikor az együtt főtt húsok, füstölt javak,  zöldségek aromája is átjárja, gazdagítja az adott zöldség-gyümölcs saját, egyedi, ismételhetetlen ízét!

Csak figyelem magam, nem tudom, hogy még hova fogok eljutni, ha ez így megy tovább, ha a mindmáig utált tejbegrízre is ráfanyalodnék, akkor – alighanem – vége a világnak!