Nagyi csálé fakanala

Már senki előtt – aki van olyan elvetemült, hogy nyomon követi az írásaimat - sem lehet titok, hogy rendszeresen és nagy örömmel főzök.

A napokban, tekintettel az akkori, kimondottan télies időjárásra, éppen valami savanyú-káposztás húsos ételt főztem, amit a végén berántottam, és éppen, a rántás kavargatása közben egyszerre bevillant egy emlék, Nagyi csálé, rántáskeverő fakanaláról.

Annyira eleven volt az emlék, hogy szinte a kezemben éreztem annak a jócskán megbarnult, a többi fakanálhoz képest apró és karcsú, mondhatnám filigrán, a több évtizedes használatban, féloldalasan elkopott fakanálnak a képe, hogy szinte nyúltam a fiókom felé, hogy azt vegyem elő.

Szerintem, akkoriban minden háztartásban ugyanolyan rántásos fándli volt használatban, mint nálunk, Óbudán is, Ráckevén is, bárhol is. Nagy hátránya volt ennek az edénykének, hogy a fém füle mindennél hamarabb forrósodott át, és akkoriban még nem volt kultusza az ilyen-olyan lábos-fogó kesztyűknek, egyszerűen a kék-fehér, vagy piros-fehér kockás konyharuhával fogta meg a háziasszony a vészesen forró fület a rántás kavargatása közben. Ez a módszer persze azzal járt, hogy jó néhányszor landolt a lángra-kapó konyharuha a konyhai falikutakban, ma már szinte ezekre sem emlékezünk!

A falikút eredetileg zománcozott vasból készült, de aztán a zománc lepattogzott róla, és akkor jött az olajfestékes átkenés, és ez szinte minden konyhában így volt, bárhová is ment az ember látogatóba. Persze vendéglátáskor, a konyha-ajtó többnyire szigorúan csukva volt, ez nem volt a lakás díszített, szépített helyisége, itt a főzés, mosogatás és a plafonra szerelt csigákról leengedhető, fregolikra teregetett ruha szárítása zajlott, amiből semmi sem tartozott a vendégre.

De konyha nem létezett falikút és rántásos fándli nélkül, az egyszer biztos!

Nagyinak, volt egy a többinél jóval kisebb, karcsúbb rántáskeverő fakanala, amely a hosszas, félévszázados használat alatt, szinte ében-feketére, de legalábbis sötét barnára színeződött, és féloldalasan elkopott. Ha a teljes fejmagassága lehetett három centi valaha, akkor a keverés irányának megfelelően megkopó baloldalából már több mint egy centinyi, apránként belekopott az ételekbe.

Kíváncsi lettem! Elővettem a fakanalaimat, hogy azokon látható-e ilyen kopás. Nem emlékszem, hogy valaha is vettem volna fakanalat, gondos Nagyim már talán tíz éves koromtól kezdve gyűjtögette a móringomat, monogramos damaszt ágyhuzatokat, törülközőket, konyharuhákat, toledós és madeirás, hímzett abroszokat, a sodrófám és a gyúródeszkám is még a Nagyi féle felszerelésből van máig is szolgálatban. Így a máig szolgáló fakanalaimat is jó eséllyel Nagyi vehette, alternatív lehetőség Apu, aki a ráckevei piac rendszeres látogatójaként és minden elesettek örök támogatójaként időnként beállított teljesen szükségtelen dolgokkal, mert megszánta például azt a kamaszt, aki a testvére számára kuporgatott valami kis pénzt, esztergált fakanalak eladásával. (Vagy ez a mese volt az értékesítési trükkje a fiúnak.)

Most már lassan-lassan én is kipipálhatok egy fél évszázadot, de legalább 45 évet, ami alatt, szinte naponta főztem, de ahogy elnézem a fakanalaimat, még messze vannak attól a meghitt csáléságtól, kajlaságtól, szeretetteljes kopottságtól, amit a Nagyi fakanala jelentett, és –ezek szerint – máig is jelent a számomra.