Mennyire félreérthető

Évtizedek jöttek és mentek, és valahányszor valamelyik szeretett rokonom, leszármazottam, barátom, ismerősöm megtisztelt azzal, hogy búját-baját, bánatát éppen velem osztotta meg, mindig ugyanazt a megoldást alkalmaztam, erre vitt a lélek, meghallgattam, majd igyekeztem megnyugtatni.

Igen ám, de hogyan? Hát, persze, úgy, ahogy engem is meg lehetett (volna) nyugtatni, azzal, hogy elmondtam, anekdotázva, példával illusztrálva, hogy mással, például velem is megesett már hasonló dolog, és íme, én is túléltem, nehezen, és küszködve, de végül is megerősödve, bizonyos szempontból meggazdagodva, képes voltam folytatni az életemet.

A legnemesebb jóhiszeműséggel jártam el, mert engem az a bizonyosság, hogy már más is átélt olyas, vagy hasonló helyzetet, mint amilyennel éppen most szembesültem, és igen, túlélhető, leküzdhető ez az akadály, mélységes mély megnyugvással töltött el.

Lelkem mélyén, Vörösmarty Mihály: „Gondolatok a könyvtárban” című versének soraiból építkeztem:

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

            Ez az, miért csüggedni nem szabad.”

Ebből és hasonló érzésekből merítettem erőt, a saját, kisebb, de főként nagyobb gondjaim kezelésekor, az az érzés, hogy nem vagyok magam, nem vagyok egyedül, mással is megesett, más is túlélte, egyszerűbbé, leküzdhetőbbé varázsolta, még az egy pillanattal korábban, akár halálosnak is látszó akadályt.

És ezzel a meggyőződéssel felvértezve és e gyakorlat szerint éltem le immár közel 7 évtizedet, mígnem a közelmúltban, egyszer éppen valaki probléma-feltárását követő, „más is túlélt már, akár én is, a Te gondodhoz hasonló helyzetet” mesém kellős közepén, egy másodpercnyi, átfutó mimikai rezdülés kapcsán ért a megvilágosodás!

Ajjaj! Hiszen az, hogy én rákezdek, analógnak tekinthető  élethelyzetek elmesélésébe, akár úgy is érthető, mint amikor az óvodások azt mondják egymásnak, hogy bibibííí! Vagyis, hogy mit nekem a te gondod, az enyém nagyobb volt! És íme, leküzdöttem! Hol vagy hozzám képest? Pancser!

Igazán soha nem azt akartam érzékeltetni, hogy, bezzeg én, na, én aztán, még a te gondodnál  aggasztóbb helyzeten  is úrrá lettem, hanem csak azt, hogy más is került már hasonlóan szorongató kelepcébe, és hidd el, ez is leküzdhető! De, persze nem csak eképpen értelmezhető az én reakcióm!

Utólag, és visszamenőleg, szégyenkezem! Pedig a szándékom, igazán, mély meggyőződésből fakadóan, jó volt!

Közel járnék, a pokol tornácához?