Decemberi hullócsillag

Az ember, az idő múlásával hozzászokik ehhez-ahhoz, mindenhez, bármihez. Ahhoz is, hogy a városi fények mellett teljesen elvesznek a számára az égbolt csodái.

A boltok, az utcafények, az ablakok, a mindenféle egyéb világítás miatt soha sincs sötét, és szinte soha nem láthatóak az égi lámpások, de ha a hajnali ébredéskor, kellően alacsony helyről, egy-egy keskeny, meredeken fölfelé mutató résben, eléggé magasra tekintesz, akkor, nos, akkor…

Akkor megmutatkozik a fenséges égbolt egy-egy szeletkéje, és a fényesen ragyogó, szikrázó, vibráló csillagok fénye visszaidézi a gyerekkor égboltját, amikor egy-egy meleg, balzsamos, nyáron, a ráckevei éjszakában nézted apáddal az égbolt félgömbjét, és együtt szemléltétek a csillagképeket.

Felnőtt koromban, csak egyetlen egyszer találkoztam újra az éjszaka sötétjével, egy karapancsai kiránduláson, ahol tényleg feketeség volt, még tapogatódzva is alig lehetett eljutni az ágyig, de az égbolt…

„Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messze s odaát,

ők, akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem

és állok egy ablakba, Budapesten.”

Kivéve, hogy nem őszi, ám téli!

Szóval ma hajnalban, hosszasan, némán és meghatottan ámultam, és bámultam azt a keskeny, csillagos sávot, míg egy villámgyors, rövidke villanással meg nem jelent egy hullócsillag!

Persze tudom, hogy akár a szemem is káprázhatott, vagy az agyam is játszhatott velem, valami buta játékot, de nem, azt hiszem ez igazi hullócsillag volt, pont olyan, gyors és röpke, felidézhetetlen és ismételhetetlen, mint egy téves vonalka, valami rajz közben, mint amilyenekre Apuval vadásztunk az augusztusi hullócsillag-időszakokban!

Ó, de jó volt! Köszönöm!