Éppen
egy közepesen romantikus, könnyen feledhető filmet néznék, kötögetés közben
valamelyik filmcsatornán, amikor rádöbbenek, hogy végképp képtelen vagyok
ellenállni!
Na,
nem az elragadtatásnak, nem, nem! Éppen ellenkezőleg!
Az
értetlenségemnek!
A
rövidkarú!
Megőrjít!
Lerombol,
minden, bárminő, művi módon felépített, ál-romantikát, mert képtelen vagyok
elszabadulni a megszokott arányok, minimális igényétől! Másodpercenként borzolja
minden érzékszervemet, az egyébként ragyogó kékszemű, őszülő, kigyúrt, sportos,
sorsüldözött, potenciális megszabadító egyetlen, őrjítő hibája, borzasztóan
rövid a karja! Rémisztően!
Ahogy
elnézegetem, a felkarja rövid! A szokásos mértéknél, a felkar érjen cirka derékig,
ez esetben azonban a felkar jóval rövidebb, alig ér a megmentő hős mellbimbójáig.
Hát, ez bizony differencia! Meg az alkarja is rövid! Ez a disszonancia, diszharmónia,
minden, de minden pillanatot megzavar!
Amúgy,
hétköznap, az utcán, a mindennapi életben, talán nem is lenne ezzel semmi bajom!
Az égadta egyvilágán semmi, de semmi! Elvégre volt ilyen – rövidkarú - szomszédom,
kollégám, barátom is! Mégis úgy érzem, hogy ennyire nyilvánvaló aránytalansággal,
nem kellene egy filmben, pozitív hősként szerepelnie!
Uram
egek!
Kirekesztő
volnék? Netán, valamilyen szempontból rasszista? Aki külső jegyek alapján
osztályoz? Szelektál? Vagy csak egy hétköznapi, közönséges ember vagyok, akinek
fontos, a harmónia? A megtestesített hős és annak fizikuma közötti megfelelés?
Mindegy
is!
Időközben,
véget ért ez a bugyuta film!
A
tanulságán, még majd elmélázgatok, vagy egy-két évtizedig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése