Karácsonyi Pumukli

Úgy esett, hogy éppen mikulásoztunk volna lányaimmal, vejemmel, unokáimmal, ám semmi sem alakult úgy, ahogy terveztük, ahogy szerettük volna. Vejemnek hivatalos elfoglaltsága akadt, kisebb lányom megbetegedett s elszunnyadt, lassacskán és hiányos létszámmal gyülekezett az „ünneplő tömeg”.

Mindenki megkapta, amit a Mikulás neki szánt, gazdát cseréltek a mikulás-virágok, volt némi játék, némi meghatódottság, torta-evés, amikor hirtelen sercegni, majd kisvártatva füstölögni kezdett az egyik, sarokba rejtett konnektor!

Ajvé!

Zsófi lányom a gyerekeit mentette mind távolabbra a sistergéstől, én a szegény közös képviselőnket hívtam telefonon, Sárka meg a villanyórát csapta le hirtelen, még szerencse, hogy a roppant okos telefonok jóvoltából a régebbi gyakorlatnál gyorsabban jutottunk el a mécses-gyújtás halvány fényeihez.

Aztán létrával, két emberrel (+1 gyerekfelügyelő) kikísérleteztük, hogy melyik biztosíték látja el árammal azt a bizonyos sistergő konnektort, majd azt is, hogy miként legyen világítás a lakás többi részében, hogyan működjenek tovább a hűtőszekrények, a tűzhely, ilyesmi, és már csak a kedvenc szomszédomtól szerzett hosszabbítókkal kellett megszervezni, hogy a lakásban legyen internet-kapcsolat, mert ugye a nélkül, már nekem sem működőképes a világ.

Ja, és mindez, természetesen, vasárnap délután történt, mikor máskor?

Hétfőn folytatódott a történet, a kedves közös képviselő megadta három kipróbált villanyszerelő nevét, és telefonszámát, s mit ad Isten, rögtön az első felvette, ígérte, hogy majd visszahív, mert éppen kocsiban ül, de hirtelen változtatott az álláspontján, és azzal, hogy ha éppen itthon lennék, akkor beugrana, el is jutottunk addig, hogy alig egy óra elteltével, minden működött a lakásomban, pusztán egyetlen konnektor cseréjére (és némi készpénzre) volt szükség, fel sem merült a rémálmom, a falakban kiégő vezetékek rémképe szertefoszlott, működött a ketyere!

A mesterek, ketten jöttek. Szó, szót követett, megittunk egy kávét, és kiderült, hogy az egyikük kisfiának a karácsonyi álma, egy Pumukli, de se égen, se földön nem kapnak. Minthogy én amolyan varrogató volnék, megígértem, hogy utána-nézek, és majd jelentkezem.

Ez, ugyebár egy hétfői napon történt, és kedden délután, már el is készült filcből egy Pumukli, a rajzfilm-figura képei alapján készült a tervem, a szabásmintám és hímzésem-varrogatásom eredményeképpen.

Amolyan „házilagos kivitelezésű” filcbabáról van szó, ha emlékeztek még a XX. század, idevágó jelzős szerkezetére, ami a „megoldjuk okosba” elődje volt, és azt a helyzetet jelezte, hogy mi, a hiánygazdálkodás adottságaival (vagy méginkább azok nélkülözésével) átitatott generáció gyermekei, szigetelő-szalaggal, dróttal, spárgával, és akármivel, bármivel, bármit előállítunk, megjavítunk, működőképessé teszünk.

Végül, gazdát cserélt a bábu és egy doboz Merci-csoki, ismét kávéztunk egy jót, és kaptam cserébe egy élettörténetet is, egy 3,5 diplomás, második házasságos, éppen villanyszerelőnek tanuló, általam roppant nagyra becsült, érett, (bocsánat, de tény, ami tény) középkorú férfiember történetét.

Mindez azért buggyan ki belőlem, szokásomtól eltérően, mert hiszem, vallom és gyakorlom, hogy úgy kell adni, hogy eközben az ember nem fényezi saját magát, nem döngeti a mellét, hogy lám, milyen „jó” is vagyok én, hanem tenni kell, nemcsak advent havában, nem csak a hanukarácsony időszakában, de nap, mint nap, mosollyal, köszönéssel, megköszönéssel, csomagok cipelésével, másoknak a sorokban előre-engedésével, ha másra már nem is telik, de egyébbel is, ha futja rá!

Szóval, azért buggyan ki belőlem, mert – mint látható – minden hasonló hírmondást, ha utamba sodor ilyesmit a sors, megosztok, továbbítok, és sorra-rendre jönnek, válaszképpen a privát üzenetek, hogy melyik ismerősöm, barátom, etetett meg egy rászorulót, fizette ki a vásárlását, ha annak nem jutott rá pénze, adta oda az esernyőjét, a kinőtt kabátját, tavalyi, meleg bakancsát, vagy a kifőzdéket (is) üzemeltető családtagom, hogyan adja ingyenesen és rendszeresen a nélkülözőknek a nyitva tartás utolsó órájában (zömmel a nyugdíjasok javára) féláron árult étel után is megmaradó főtt ételt, nos, mindezért!

Mert minden ellenére, ahogy Rejtő Jenő írta többször is az igazságról, amely mint a búvópatak, rejtve és mélyen árad, de aztán egyszerre felszínre tör, nos, az emberi jóság és segítőkészség is, mint rejtett, búvópatak, mindig és mindenkor, folyamatosan árad, és megdönthetetlenül hiszek abban, hogy legalább annyi embertársam van, akinek a keze a legrémesebb percekben is simogatásra nyílik, mint amennyinek ökölbe szorul!