Ünnep után…

Minden alkotó lény átéli azoknak a kiürülő időszakoknak minden szomorú érzését, amelyek az ünnepeket, a nagy teljesítményeket követik. Szándékosan használtam a lény meghatározást, mert alig hiszem, hogy az ember joga lenne az alkotás szó kisajátítása, gondoljunk csak a pókháló csodájára, vagy a madarak fészkére, azok szövésére, építgetésére.

Az ünnepeket jócskán megelőzi a készülődés időszaka, amikor, mindenki képességei, lehetőségei, tehetsége szerint tervez, aztán megvalósít, készít, alkot, gyárt, megrendel, vásárol, díszít és dekorál, csomagol és főz, süt, kicsit saját magának, kicsit a másik bőrébe bújva, annak vágyait fürkészve. Mindenképpen felfokozott állapot ez, amelynek aztán egyszerre, hirtelen vége szakad, és ott marad a parttalan idő, amit jól-rosszul, de mégis inkább jól, kellemesen kell eltölteni. De hogyan?

Mindig megmosolyogtuk Anyut, aki élete utolsó éveiben a csomagküldő szolgáltatás rabja lett, onnan szerzett be minden meglepetést, és azt mondtuk egymás között, hogy december 27-én kezdi el kinézegetni a következő évi karácsonyi ajándékokat a Quelle, vagy akármi más brosúraiból, amelyekre, ha betévedtek a postaládájába, úgy csapott le, mint héja az áldozataira!

Túljutottunk az ajándékozás szertartásain. Ez nekem mindig jókora megpróbáltatás! Örül majd annyira, amennyire szeretném? Csalódott lesz, vagy boldog? Megfelelnek majd az arányok? Mert ugye egyezségeket kötöttünk már sokszor arról, hogy csak szerényen, és mértékkel, de nincs alkalom, hogy ne alakulna úgy, hogy valakitől váratlanul jóval többet kapsz, mint amennyivel te készültél, és mondhatom, hogy ennél kevés kellemetlenebb dolog van a világon! Persze, az sem nagy öröm, ha másodszor, netán harmadszor kapsz meg mondjuk egy könyvet, amit elsőre sem szerettél igazán, és akkor sem okozhatsz – ha jólneveltnek tartod magad – csalódást az ajándékozónak, akkor is örömet kell mutatnod, vagy ha éppen nem ízlik, az az étel, amit a vendéglátód készített, meg kell enni, le kell nyelni, meg kell dicsérni, így dukál!

Tisztelni kell a másik erőfeszítéseit, munkáját, energia-befektetését! Ez kötelező!

Persze, minden családban vannak kivételes személyek, akik úgy vélik, hogy náluk van a Bölcsek köve, az ő missziójuk s egyben vitathatatlan joguk az igazmondás, ami a szívükön, az a szájukon! Belőlük válnak majd éltükben és holtuk után is a családi legendák, akiket évtizedek múltán is idéznek, hogy emlékszel? Amikor azt mondta, vagy amazt!

Aztán, persze suttyomban elkészülnek a titkos pakkok, a „majd valakinek tovább-ajándékozom” rakások, amelyek – persze – kellő memória-kapacitást igényelnek, nehogy véletlenül, a családi-baráti ajándék-láncolaton keresztül, végül, ismét ugyanannál kössenek ki a javak, aki útjukra bocsátotta azokat! Ez a személy ugyanis, bombabiztosan emlékezne arra, hogy annak idején, mikor és kinek vásárolta, ajándékozta azt a bizonyos dolgot!

Kivéve természetesen a viccelődést! Idén ugyan nem gyakoroltuk, de éveken át csomagolt Sárka lányom mindenki ajándékai közé valamit, amit régóta el szeretett volna sütni, rettenet ajándékokat, amiket a tanár-sors sodort az életébe, mű-barackfát, csillámporos őzikét, üveghattyús hamutartót, libát formázó, színes gyertyát, és ehhez a testvérem, aki szintén tanár, bő készletekkel járult hozzá. Voltak emblematikus tárgyak, amelyek évekig kerengtek a családi ajándék-hálón, de ha ilyesmi nem került, megtette egy-egy, gondosan becsomagolt krumpli, vagy vöröshagyma is, amit az ajándékozott izgalommal bontogatott, mert a megtapogatott forma alapján nem jött rá, hogy mi lehet az, biztosítva a közös, ünnepi, könyvfakasztó röhögést!

Az ünnepek után kiüresedő kezeim, mert most nem kötök és horgolok, varrok és hímezgetek, szabok és öltögetek, ismét Anyut juttatják az eszembe, meg a Hübner-rokonságot.

Már írtam, meséltem, hogy a Hübner család egy elszegényedett oldalágába született Anyám. A családi kutatgatásaim során, mindössze valami nagy-nagybácsi révén találtam kapcsolatot a Gothai Almanach-hal, a nagybácsi nevére is a gondosan őrizgetett parte-cédulák (gyászjelentések) között bukkantam, ma már reprodukálhatatlanul, de mindegy is, a bárói eredet eleven emlékként szőtte át a családi legendáriumot.

Az azonban teljesen biztos, hogy a látszat fenntartásában, a viselkedés-formák, normák megtartásában alapos volt a családi kiképzés!

Na, meg a takarékoskodásban!

Nagy divat volt a család – egyébként emancipált és a legkorábbi idők kezdetétől iskoláztatott -hölgyei körében a hímzés! Kizárólag finom, gyapjúval, gobelin-képeket, vagy kelimeket, párnákat, falvédőket gyártottak, és ami a takarékossághoz köti ezt a szokást, az az a gyakorlat, hogy a méregdrága, kézzel festett gyapjúszálak legkisebb maradékát is minden hímezgető, egy-egy nagy zacskóban gyűjtötte.

Egy szál, nem sok, sem kerülhetett szemétre!

Aztán – talán éppen az ilyen, ünnep utáni, kiüresedő, tétlen pillanatokban előkerültek a szálmaradványok, meg a merevített, ritka-szövésű, kongré anyagok, amelyekre a gobelint meg a kelimet hímezni lehetett, és így készültek, ma suba-technikának nevezett, akkoriban-perzsa-öltésnek hívott módszerrel, azok a rövidszőrű. perzsaszőnyegre emlékeztető színes, rövidebben-hosszabban csíkos díszpárnák, ágyelők, amelyek egy-egy megmaradt darabját, még Anyu is folytatott elkészülésig!

Az elkészült díszpárna-huzatokat aztán kibélelték, sodort arany-, vagy színes zsinórral körülvették és ismét egymásnak ajándékozták.

Anyu, később a műszállal kevert kártolt-fonal időszakában a maradék-felhasználásban áttért a keresztszemes változatra, így készült az a párna is, amely munkakezdésem éveiben velem vándorolt székről-székre.

Lehet, hogy itt az ideje, hogy én is elővegyem a magam virtuális, fonal-maradvány gyűjteményét, nekem ugyan sokkal inkább, filcmaradékaim, szabási hulladékaim vannak – és nekikezdjek a maradék-szálak elkötözgetésének?