Varázslatos adventi hajnal

A karácsonyi hangulat már csak olyan, hogy nem „naptár szerint” érkezik. A legrosszabb verzió az, amikor – hiába csalogatja az ember, karácsonyi dalokkal, emlékek felidézésével, a dekorációkkal – mégsem érkezik meg, a jobb változatban viszont váratlanul csap le az emberre, hirtelen és felszabadító áradással, mint éppen a mai hajnalomon!

Idén, a saját ökológiai lábnyomom miatti szűntelen aggodalmamban oda jutottam, hogy nem csomagolom az ajándékokat! Eleve csomagolva érkeznek, amit eltávolítunk, és – jobbára – szelektíven eldobálgatunk, majd újabb csomagolóanyagokkal ismét beburkoljuk azokat, és én ezzel szakítani akarok! Ez persze, nem annyira egységes, kevésbé esztétikus, viszont kétségtelenül természetbarát megoldás.

Közben az agyam hátsó felében ott duruzsol az összes realista-szkeptikus barátom okfejtése, hogy az én természetrombolásom semmiség, mikroszkóppal sem kimutatható hozzájárulás a nagy folyamathoz, azonban mégis úgy vagyok ezzel, hogy ha egyenként kimutathatatlan mértékben járulunk hozzá valamihez, az azért egészében, összességében, mégis csak mérhető mennyiséggé növekedhet, ezért aztán nincs csomagolás!

Viccesen ördögi spirálokat ír le ez a természetvédelmi információs terep is! Az én családom is átesett a nem írtunk fákat, éljen a műfenyő fejezeten, aminek mai napság csak a cáfolataival találkozhatunk, mert a műfenyők a fenyőtermesztő iparosok megélhetését veszik el, az élő fa újra-hasznosítása úgyszólván megoldott, míg a műfenyők előállítása és elemésztése egyaránt környezet-károsító, de gyanítom, hogy ebben a spirálban, nem az a legutolsó tekeredés! Jómagam már évek óta, későn megkaparintott szabad létezésem éveiben, ugyanazt a vesszőből összefont kúp formát díszítem fel karácsonykor, és még mindig nagyon tetszik! 

Szóval, a csomagolásmentes ajándékozás dacára, marad viszont a megjelölés, a címkézés, mint szabad terep a díszítésre, ez is szigorúan természetes és lebomló anyagokkal!

Idén egy-egy fenyőzöld masni, azon egy-egy fából faragott, apró, színes karácsonyfa, és drapp, kartonpapírból kivágott, kerek karácsonyfadísz, a névvel, ez lesz az ajándékokon a címzés.

Ma hajnalban neki is kezdtem, és ahogy cakkosra vagdostam a selyemszalagot, öltögettem, varrogattam a karácsonyfácskákat, a névcímkéket, egyszer csak, váratlanul megérkezett a karácsony hangulata is!

Drágáim! Akiknek szinte az első szívdobbanására is emlékszem, és most már itt vagytok felnőtten, éretten, és sokan, éppen annyi idősen, mint amennyi magam is vagyok a lelkemben, mert tudjátok, csak a test öregszik a lélek elakad egy időszakban, fiatal marad! Vicces ez is!

Itt a következő generáció is, a nagyja már lassan kamaszodik, az apraja meg napról-napra okosabb, ügyesebb, és itt vagytok még Ti is, akik az én első szívdobbanásaimra is emlékezhettek, van ennél nagyobb öröm?

Annyira szeretném, ha tudnátok, hogy minden egyes öltésnél, minden masninál és fenyőnél, amit a kezembe veszek, elönti a szívemet a végtelen szeretet és a parttalan hála!

A szememet meg a könnyek.

Pikáns gomba

Az úgy volt, hogy fiatal-asszony koromban, amikor még jobbára azt főztem, amit a hűtőben találtam, és igencsak szükségem volt a fantáziámra, mert hol ez, hol az fogyott el, és minthogy anyagilag akkoriban sem álltam túl jól, ügyeskednem kellett. Meg kellett oldani mindent azzal, ami volt, mert nem mindig volt – helyesebben, többnyire nem volt - rá keretem, hogy kiugorjak megvenni a hiányzó dolgokat.

Történetesen friss gomba volt otthon, nem is kevés, na meg persze rizs, hagyma, krumpli, tészta, ilyesmik, de éppen teljesen elfogyott a fűszerpaprikám, ami nélkül egy jófajta gombaparikás nehezen képzelhető el. Megdinszteltem a hagymán a gombát, sóztam, picit megborsoztam, de ott állt hókán, színtelenül ám jó ízűen a gomba, látványra roppant szokatlanul.

Törtem a fejem, hogy mit hozzak ki ebből, végül összerottyantottam néhány babérlevéllel, főztem mellé rizst, összekevertem ezeket és megfejeltem az egészet néhány nagykanálnyi tejföllel. Így készült az első pikáns gomba, ami aztán hol mártásként, hús mellé, hol tésztához keverve, hol köretként, hol pedig önmagában egy kis friss salátával, visszatérő szereplője lett az étkezésünknek.

Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt, ahogy most számolgatom, van annak már jó 30-35 éve is, hogy utoljára az asztalra került, mert közben nőttek-növögettek a lányaim, akik olyan messzire kerülik máig is a gombát, amilyen messzire csak lehet, és én meg egyre kevésbé szerettem többfelé főzni, a magam kedvére, meg a többiekére, külön-külön.

De tegnap, Sárka lányom mielőtt felugrott hozzám, éppen vásárolni volt, és meglepett egy félkilónyi, pazar gombával!

A hófehér, roppanó, friss és apró növendék-gombák olyan hívogatóan bújtak össze a csinos dobozkában, hogy miközben nyeltem a nyálam, megjelent előttem egy gőzölgő, gombás-tojás reggeli látványa, ami menten összekuszálódott egy jó, csipetkés, tejfölös, petrezselymes gombalevesével, de mindent legyőzött a rizses, pikáns gomba felrémlő emléke.

Úgyhogy elég hamar vége szakadt a szokásos, hosszasan elnyúló, olvasós, kávézós, tervezgetős, hajnali ébredezésemnek, és már mostam, szeleteltem is a gombát, vágtam apróbb darabokra a vöröshagymát, és a már puha, saját levében dinsztelt gomba fele (épp csak egy kicsi fehérborssal meghintve) egy dobozban várja, hogy lehűlve a mélyhűtőben pihenjen, amíg majd kiteljesül gombalevessé, a másik fele, pedig rizses, pikáns gombaként arra vár, hogy reggelimül szolgáljon.

Látványra nem egy szépség, de az íze, az valami remek!

Merem ajánlani!

Repülőterek

Éppen egy olyan könyvtárból kölcsönzött regényt olvasok, amelyben nem túl hangsúlyos, de érezhető szerepe van a repülőtereknek, és erről – természetesen – eszembe ötlött, hogy a világ hány, de hány repülőterét jártam már meg, és ezek közül, döbbenetemre, mindössze, alig két-három emléke maradt meg.

Furcsa! Nem?

Soha nem felejtem a kairói repülőteret, ahol azzal szembesültem, hogy a várakozásomban szereplő, száraz sivatagi levegő bizony nem itt kezdődik, a Nílus deltájában állandó a hipermagas páratartalom, de arra, hogy valójában milyen volt ez az épület, már bizony nem emlékezem.

Ugyanígy el nem felejthető élmény a Heathrow, de ez is csak két okból, egyrészt, itt láttam először dohányosok számára kijelölt, elkülönített területet, és ha valami a leszoktatást szolgálhatja, hát ez, a gomolygó füsttel teli, üveg terem éppen megfelelne ennek a célnak, másrészt éppen erre a repülőtérre érkeztem meg életem egyetlen, Hong-kong-i repülőútjáról, ahol a gondos utazás-szervező, egy dohányzás-mentes gépre foglalt nekem jegyet, holott akkor még léteztek dohányzó járatok.

Ebbe majdnem belehaltam, és csaknem ráment az útra egy barátság is (mindketten erős dohányosok voltunk).

Amint megérkeztünk, a Heathrow reptérre, én – minden tiltás dacára - azzal a lendülettel rágyújtottam, és tenyerembe rejtve a „féligszítt cigarettát”, elügyeskedve a cipőm talpán elnyomott csikket kerestem az enyhülést.

Ez a cigarettás trükk, aztán pár évvel később, megismétlődött Orly-n, ahol – ugyan csak két órás út után – Huszty Andris nyomta a kezembe együttérzésből a meggyújtott cigit.

De a sok-sok latin-amerikai, közép-ázsiai, európai reptérről, amelyekre megérkeztem, és ahonnan indultam, vagy tovább repültem, egyáltalán nem őrzök emlékeket, és ez nem az időskori leépülés része (remélem), mert úgy, tűnik, korábban is, legfeljebb olyan benyomásokat szereztem, mint például az egyik indiai repülőtérről, ahol egy takarító asszony, száriban, és ismételhetetlen eleganciával söpörgette a folyosót, vagy Washingtonból, ahol egy tulipirosra festett hajú, élemedett korú férfi takarítót láttam meg legelőször.

Rémlik, hogy a közép-ázsiai úton, volt olyan landolása az akkor még üzemelő kormánygépnek, ahol „csak” annyi volt a kockázat, hogy a repülőtér leszállópályája kicsit kurtább volt, mint a repülőgép landolási távolsága, de végül centikre a repülőtéri épületektől sikerült a megállás, de az a milliom vip-váró, kormány-váró, reptéri lounge, ahol nemes konyakot és más italokat, válogatottan finom falatokat kaphattak a kiválasztottak, köztük olykor én is, bizony mind-mind egyetlen emlék-tömbbé olvadtak össze.

Hol van már, az a drukk, hogy (az akkor még) kicsi gyerekeim hogyan fogják bírni és elviselni a repülőutat, sírnak-e majd, az utastársak nagy-nagy örömére, vagy elbűvöli őket a repülés varázsa, hazautakon a kapkodva vásárolt, korábban elmaradt ajándékok rémülete, a többórás várakozások unalma, az elhagyott és gyanús csomagok miatti bombariadók kényelmetlensége?

Hol van már az utazás vágya és izgalma?

Mindez boldogító elégedettséggel enyészett a múlt részévé, olyannyira, mintha egy korábbi életemhez tartozott volna, hogy még csak egy apró hiányérzet sem maradt a nyomában!

Manapság, ha egy repülő röppen át az égen, és olvasás, vagy egyéb tevékenység közben ezt észlelem, már az is egyre ritkábban jut az eszembe, hogy az a sok-sok ember, aki békésen üldögél azon az elröppenő gépen, vajon hová és miért utazik.

Most megyek, gyorsan befejezem ezt a repülőteres regényt, és nekikezdek az idei télelő, első kocsonyájának!