Felvillanó emlékek

Mai reggeli, vagy inkább hajnali szimultánom közben (mindenkor alap az olvasás, mellette főzés, ezúttal két napra, és FB, ja és zenehallgatás főzés közben), éppen a krumplihámozás kellős közepén, egy hajdani, munkahelyi emlék villant az elmémbe.

Az is krumplihámozáshoz kötődik, a frissen alapított, japán mintára kereskedőházként meghatározott, kis cégben csuda egy társaság gyűlt össze, rendhagyó módszerekkel. A krumplihámozás valamilyen céges ünnephez kapcsolódott, gyanítom, hogy április 4-e, vagy november 7-e lehetett J. Minden nő behozott egy-egy héjában főtt krumplit, vettünk egy nagy rahedli lila hagymát, és Ágota, a konyhás lányka irányításával, a parányi, inkább csak kávéfőzésre alkalmas teakonyhában, nagyban folyt a krumplisaláta gyártása.

Micsoda egy csapat került ott össze! Élünkön állt Veránk, a külkereskedelem nagyasszonya. Klasszikus házasságban élt, mármint olyan értelemben volt a házasság klasszikus, hogy annak idején, a roppant jó partinak látszó, nős (de ki bánta) főosztályvezető, aki alig húsz évvel volt csak idősebb a kezdő kolleginánál, végül elvált és elvette új szerelmét. Ám az évek múlásával, az az akkor elfogadhatónak látszó húsz-évnyi korkülönbség, hirtelen 100 évre nőtt. A „Foximaxi” diplomás, hajdani főnök, immár kikopva a beosztásából és szakmájából, csak valami esti szakmunkás-képzőben tanított, minden értelemben beszűkülve, már csak az esti poharazgatást, és a békés, TV előtti szunyókálást várta, míg Veránk karrierje hirtelen újra felfelé ívelt, dáma volt, nagyasszony, és sok egyébre is vágyott, mint az esti vodka és zsörtölődés.

Helyettese, István játszotta a cégben az ördög ügyvédjének szerepét, gyanítom, hogy ezt a szereposztást erősen támogatta Istvánunk karaktere is. Mindenbe belekötött, akár ész és értelem nélkül, a maga 160 centi magasságával, törékeny alkatával úgy törpült el Veránk Rubens-i alkata mellett, mint a csuda!

Sok okos, de főleg érdekes, más-más értelemben rendhagyó karakterű ember került itt össze. Nagy kedvencem volt, a kapcsolatot imitt-amott máig tartjuk, Anna, a belső ellenőr. Anna roppant vallásos volt, kissé hajlamos a hittérítésre, de még elviselhető mértékig. Itália és a macskák szerelmeseként, csillogó értelemmel, megállíthatatlanul vetette magát minden rendellenesség után.

Egyszer az egyik fiatal, és roppant öntelt kollégánk, Sanyi (aki rendőr volt korábban, és lépten-nyomon érzékeltette elszakíthatatlan kapcsolatát előző munkaadójával, sőt esetleg más, hasonló szervekkel) behozta új lakása fényképeit. Annánk rákérdezett: udvariassági fényképnézést akar Sándor, vagy alaposat? Alaposat – hangzott a válasz, bár Sanyi ezt alighanem akkor kérte életében utoljára. Annánk aztán mondhatni kivesézte-herélte a képeket. Könyvtár mondta Sanyikánk. Könyvtár, ismételte Annánk fitymáló hangsúllyal – inkább egy szűk folyosó, olcsó stelázsikkal. A könyvek között itt-ott akad jó is, de a zöme szemét. A szék kényelmetlen, a lámpa nem ad elég fényt olvasáshoz, és ráadásul meglehetősen igénytelen. Szőnyeg nincs. És ez ygx ment, mind a harmincpár fényképen keresztül.

Anna azonnal anyai szárnyai alá vonta a mi csepeli parasztlány Ágotánkat, aki harsány, kicsit közönséges hahotázásával, meglehetősen trágár szavajárásával, maga volt a természetesség a sok ügyeletes zseni között. Annánk, aki finom, de legalábbis finomkodó családból származott, (sose bocsátották meg anyjuk, rangon aluli házasságát, az amúgy ügyes és élelmes, iparos apjukkal, akit semmi vettek és folyvást ostoroztak) elkezdte Ágotát nevelni, a helyes szóhasználatra, a megfelelő modorra, és Ágota ezt nagy örömmel fogadta:

Vagy itt volt Zoli, aki korábban Veránk üzletkötője volt. Nagytudású, de nagyon megviselt, kicsit remegő kezű, halk szavú ember volt. Egy alkalommal „Tom” emblémával ellátott ingben jött dolgozni. Két perc alatt megírtam a magam cetlijét, és kitűztem a kosztümömre, naná, hogy ez állt rajta: „Jerry”. A - nap innen kezdve - hahotázással telt.

Laci volt a cégben Zoli legjobb barátja, és partnere. Laci, amolyan elvarázsolt, „tudományos” ember volt, tele a világ technikai újdonságairól szóló, végeláthatatlan történetekkel. Nem maradt el szájából, vagy legalább keze ügyéből a pipája, orrára biggyesztett szemüvege mögül, ártatlan csodálkozó kék szeme révedt a távolba, szakálla, nikotintól elsárgult bajusza, néha megperzselődött a pipából áradó szikráktól. Meg a kötelező, kötött mellénye, meg valamennyi inge, meg a zakója zsebe, ahol a félig-égett pipáit tartotta. Egyszer, a legújabb csodákról szóló meséje közepén, a még égő pipáját egyszerűen kidobta a fonott, vessző szemeteskosárba, majd mondat közben otthagyott bennünket (ez rendes szokása volt), és szaladt tovább, hirdetni az igét.

A cég a Könyves Kálmán körút legvégén, a Főtaxi, Lógarázsnak becézett telephelyén talált székhelyet magának, Vera első felvételi tesztje az volt, hogy aki ide sem talál, az nem megfelelően életrevaló ahhoz, hogy munkatárs legyen. Ez bevált!

Itt kerültem először közvetlen kapcsolatba – a tankönyveken kívül – a váltóval és a részvényekkel. Vagy évi két milliárd Ft-nak megfelelő váltó forgott végül az alapító, ipari szövetkezetek finanszírozására, egy banknak is becsületére vált volna! És itt oszthattam a részvényeket heteken keresztül, Annánkkal közösen, a tulajdonosoknak. Később aztán volt olyan is, hogy a saját kibocsátású részvények aláírásába fáradt bele a kezem, de ekkor fogtam életemben először a kezemben részvényt.

Az Isten háta mögött, rettentő sok utazás árán, nagyszerűen éreztük magunkat együtt. De jó, hogy eszembe jutott!