Magánidő

Végre, egy majdnem igazi, tavaszi, szombat délután köszöntött ránk, fel-felragyogó napfénnyel, azúrkék égbolttal, lazán úszó, fehér bárányfelhőkkel.

Azt hiszem, hogy a szombat délután, a legintimebb, legvalódibb, minőségi magánidő! Legalábbis a számomra!

Van, egy hallgatólagos egyezség Zsófi lányommal, a hétvégén még telefonon sem hívom őket. Annyira kevés közös, családi idejük van, dolgoznak nagy lendülettel és tetemes időráfordítással, szállítják a gyerekeket óvodába, iskolába és haza, viszik őket a mindenféle egyéb elfoglaltságokra, meg a hagyományos háztartási időráfordítás a vásárlástól a főzésig, a vasalástól a kertrendezésig, szükségük van a közös, háborítatlan, divatos szóval élve, minőségi időtöltésre, és azt még egy anyai-anyósi telefon se zavarja meg, ha nem múlhatatlanul szükséges.

Nem is szólva arról, hogy évtizedekben mérhető már az az időtartam, amióta váratlanul, bejelentés, minimum kopogtatás nélkül, nem zavarjuk meg egymás életét. A 10-11 éves gyerekemre se nyitottam rá az ajtót, ha ő becsukta, bekopogtam, és vártam, hogy beinvitáljon. Ha nem tette, újra próbálkoztam.

Ezért is lepődtem meg annyira, hogy ki a csuda csöngethet rám szombat délután ötkor a kaputelefonomon, nem várok senkit!

Sárka lányom, a másodállásában van éppen, most telefonált, hogy megérkezett és még parkolóhelyet is talált, legközelebb majd hajnalban jelentkezik egy üzenettel, hogy hazaért, addig a pultozás egy divatos szórakozóhelyen, még annyi időt sem enged meg a számára, hogy kiszaladjon a mosdóba egy jó pisilésre, tehát ő semmiképpen sem lehet.

Zsófiék (a vőm kivételével) tudják a kódot, nem csöngetnének, de miért is tennék, nem is olyan régen érkezett néhány fénykép arról, hogy a gyerekek közösen rajzolnak, barkácsolnak. Most éppen családi vállalkozásban, Harry Potter-es hörcsög-futtató készül papírdobozokból és kiürült papírhengerekből, körmönfont emelkedőkkel és lejtőkkel, alagutakkal és útvesztőkkel, ragasztással, ragasztó-pisztollyal, alig hiszem, hogy ezt megszakítva, csak úgy, beautóznának Ürömről és becsöngetnének hozzám.

Várok egy keveset. A pont fölöttem lakó Évi dédunokája ugyanis még nem elég magas ahhoz, hogy elérje Dédi csöngőjét, és olykor előfordul, hogy hozzám csönget be, ez idővel abbamarad, mert előbb-utóbb utolérik a szülők a gyereket, és becsöngetnek az igazi gombbal, de ezúttal hiába várok, a csöngetés folytatódik.

Pedig éppen most én is majdnem tétlen vagyok, éppen csak a karácsonyra, igen, már az idei karácsonyra készülő nejlonzacskó-kiváltó szatyrok egyikét horgolom, ilyen békebeli hálós szatyrot és nejlon-zsákokat készítek majd, és mint tudjuk, ezeket éppen 7 példányban kell elkészíteni, nem árt, ha időben nekilátok. Horgolgatás közben élvezem, hogy beragyogja a nappalimat a napfény, és mellékesen halkan duruzsol valami krimi a tévében, ami úgy-ahogy élvezhető és leköti kalandozó szellememet a szemek számolgatása közben.

De a kaputelefon kitartóan csöng, illetve muzsikál, most éppen az „A csitári hegyek alatt” kezdetű népdalt, és én felkelek, hogy megtudjam, ki keres, és kit.

Nevetni fogtok, engem keres, mégpedig a Fidesz harmadik kerületi irodájából egy fiatalember, aki – annak rendje és módja szerint – be is mutatkozik.

Bevallom, én úgy vagyok a bemutatkozásokkal, hogy ahajt és abban a minutumban elfelejtem a nevet! Tagolja bármennyire érthetően, szépen (bár ez roppant ritka) a bemutatkozó, mert ugye zömmel elhadarja, elnyeli a felét, én akkor sem emlékezem rá, azonnal elfelejtem, ez így volt mindig, és a jelek szerint így is marad, mindétig.

Azt is szépen, érthetően fogalmazza meg a szombat délután, a magánszférámba, váratlanul becsöngető fiatalember, hogy afelől érdeklődik, egyetértek-e a miniszterelnök 7 pontjával.

Mi a fene van?

Mert ugye, az már szinte megszokott, hogy választások környékén felhívnak telefonon, és hol géphang, hogy élő, eleven ember szeretne valamit tőlem, de ezt akképpen cselezem ki, hogy már nincs vezetékes telefonom, és – el ne kiabáljam – eddig a mobilomon nem hívogattak ilyen ügyben.

De az, hogy a békés magánidőmben, az én otthonomban, az én belső meggyőződésemről bárki, ráadásul vadidegen személy, feljogosítva érezze magát a tudakozódásra, hát ez bizony megdöbbent, elborzaszt, felbőszít és kétségbe ejt!

Listája van? Strigulázza? Nyilvántartja? Kipipálja vagy áthúzza? Összesíti? És aki nincs otthon, ahhoz visszatér? Ki szánja rá a saját, békés magánidejét ilyen felmérésre?

Alighanem az én válaszom, tudniillik, hogy ne haragudjon, de ez magánügy - amint mélyen hiszem, hogy valóban az - nem igazán felelt meg az elvárt válasznak.

Most féljek?