Megfáradt kezem

Ma különösen korán kidobott az ágy. Éjfél körül, aztán nem sokkal egy óra után, még vidáman visszabújtam, és tovább szunnyadtam, de kettőkor végképp úgy éreztem, hogy teljesen kipihentem magam, nincs miért tovább forgolódni az ágyban, jobb lesz felkapni az Anyutól örökölt köntöst, végignézni, hogy a közösségi portálokon, ki, mit hozott a köz tudomására tegnap, koraeste óta, meginni az első kávékat, folytatni azt a könyvet, amit éppen elém sodort a sors, szóval megkezdeni a mai napot.

Így is tettem. Békésen hömpölygő hajnalomat megédesítette az is, hogy a nagy húsvét-környéki ajándék-gyártás, meg egyéb tevékenységek folyományaként megviselt kezeim, talán ma először nem fájtak annyira, mint eddig. Ma nem kellett a kikészített, gyógy-krémmel kenegetni a fájó pontokat, nem kellett borogatás tekergetnem, hol egyikre, hol másikra, nem billent meg kezemben a teli kávésbögre, de jó érzés volt ez!

Persze, még meggondolom, hogy mikor kezdek bele a már elképzelt, következő terveim kipróbálásába, meg a „pótrendelések” - én is kérek ilyet-olyat - teljesítésébe, de máris sokkal jobb, mint eddig, elmaradt az, a legkisebb mozdulatnál is előforduló, hirtelen, éles, szúró fájdalom, ami miatt elejtem… kiöntöm… feldöntöm…

Örömmel kulcsoltam össze a kezeimet, de jó, hogy nem fájtok!

Megáldott a sors azzal, hogy kellemes, meleg és még mindig selymes a tapintásom. Halványan felrémlik ugyan az a fiatalkorom-beli érzet, amikor még gyors és remélten észrevétlen szoknyába-törlés előzte meg minden kézfogásomat, a tenyerem izzadása okán, és azt hittem, a fiú, akivel összeizzadt kézzel sétálgattunk kézen fogva, valami csoda folytán, nem érzékeli a nedvességet, de már csak, mint mosolyogni-való emlék.

Sose volt hosszú a körmöm. Bocsánat, egy kivétellel, a műköröm-építés csecsemő-korában én is elmentem egy „körmöshöz”, de az eljárást annyira barbárnak, az eredményt meg mégannyira mesterkéltnek, közönségesnek találtam, hogy alig vártam, hogy lassan lenőjenek a ragasztott köröm-pótlékok, és visszatérhessek, a megszokott, rövid körmeimhez. Talán a csaknem évtizednyi zongora-oktatás következménye ez, a zongora nem tűri a hosszú, kopogó körmöket, vagy annak, hogy nagyon hosszasan műveltem kertet, de nem érzem magam tisztának, ha a körmöm túlnő az ujjbegyemen. Mostanában már köröm-lakkot sem szeretek használni.

Felrémlik, hogy valamelyik Merle regényben – szégyen, de nem jut eszembe, hogy melyik is lehetett – egy hölgy jellemzéseképpen valami ilyesmit írt a nagy mesélő: a keze tíz évvel volt idősebb az arcánál, az arca tíz évvel a testénél. És valóban, ez az öregedés folyamata, leghamarabb a kezünkön, majd azt követően az arcunkon és a testünk rejtett részein csak legvégül mutatkozik meg az idő múlása.

Amint éppen lapozgattam a könyvemben, egyszerre tudatosabban néztem meg a kezeimet, és megdöbbentett, hogy mennyi, de mennyi változást hoztak az évtizedek! Nyomokban viszontlátom a saját kezemen Apu kezét, a hadifogoly-sérülése miatt megbénult, örökre meggörbült mutató-ujját, és íme, most már az én mutató ujjam is hasonlóan görbült, igaz, hogy nem sérülés, hanem az anyai örökségből származó, kezdődő köszvény miatt. Még szerencse a bajban, hogy nálam csak megvastagodtak a kéz ízületei, de legalább nem fájnak, mint szegény Éva nagynénémnek, aki szintén nagy hímző-varró asszony volt, és öregségére megfogni sem tudta a varrótűt, a fájdalomtól. Viszont süket is lett, ami az én esetemben még csak mértékkel tapasztalható. Inkább fakultatív, vagy szelektív! De – remélem – van még időm, majd behozom a lemaradást! Ha-ha-ha!

A kezemen látom Nagyanyám kezét, a kézfejen, mint térképen a folyók, kanyargó erekben, Anyámét, a körmeim formájában, Csöpiét, bár az ő keze, még lassan 85 éves korában is sikkesebb az enyémnél, Baba-néniét, egy-egy kéztartásomban, visszaköszönnek családtagjaim.

Unokáim nem az én kézformámat örökölték. Zazáé, egy-az-egyben az apja kezét formázza, már nagyfiúsan megvastagodott a csuklója is. Zitának, meg olyan keskeny a kézfeje, és annyira hosszú ujjai vannak, hogy erre Anyám azt mondta volna: vagy hegedűművész lesz, vagy zsebtolvaj!

Sebaj, majd a dédunokák!