Bearanyozott hétvége

A millió karácsonyi-ajándék gyártás közepette is szó szerint bearanyozta a hétvégémet az unokáimmal töltött idő.

Az eredeti tervek szerint megosztott hétvégét terveztünk, a nálam töltött szombat délután után Sárkánál alvás, Marci kutya sétáltatása a sötét utcákon, amihez Zaza időben összekészítette a betörős álarcnak is kiválóan megfelelő, fekete símaszkját, majd vasárnap délelőtt vissza hozzám, közös ebéd, délután közös játék, majd némi matek-lecke után hazatérés.

Szerencsémre azonban Sárkára tartós hidegrázás, némi hőemelkedés és kezdődő nátha nehezedett, így Zaza ottalvásáról még csak szó sem eshetett, de áldott volt ez a hétvége, mert nem lett belőle különösebb csalódás, vagy bánkódás, megköszöntöttük Csöpi dédit a névnapján, és csak játszottunk, játszottunk. Mintegy 42-szer estem át motozáson, a legváratlanabb pillanatokban ért a felszólítás, hogy álljon T-alakban, és indult a kutatás a rejtegetett fegyverek után. Többször börtönbe is kerültem.

A bilincset Zaza szerkesztette össze, már hetekkel, hónapokkal ezelőtt, két karperecből, az egyiket a Csöpitől örököltem, míves bizsu, a másikat egy régiségboltban vettem, valami fekete féldrágakőből készült, ezüst alapú bilincs, némi ezüst intarziából és apró igazgyöngyökből kirakott, szőlő motívummal díszítve, a pereceket pedig egy Mexikóban vásárolt, ezüst gyöngyökből fűzött, hosszú nyakláncom köti össze, de kit érdekel!

Időnként ezer műanyag katonával játszottunk csatát, hosszasan megvitattuk a saját és az ellenség stratégiájának előnyeit, gyenge pontjait, cselvetéseit, aztán volt séta, nagy evések, nagy fürdés, ágyban olvasás és tabletezés, még mély, békés alvás. Szerencsére Zaza mindenevő, és persze én is, mint minden „normális” (ha egyáltalán van ilyen) nagymama, a kedvenceit főzöm meg jó előre, hogy minden vele töltött idő róla szóljon, ne a pepecselésről, tésztaszűrésről, hús kirántásáról. Lehet, hogy Zitával, majd annak idején, fogunk együtt főzni, sütni, de Zazának ehhez nem igazán fűlik a foga, pedig próbálkoztunk, de nem szereti a feltört tojás, a tejföl, a nyersanyagok érintését, úgyhogy túlzottan nem erőltettem a közös főzést, hiszen annyi egyéb játék-lehetőségünk van még!

Aztán persze itt volt még a nyakunkon a hétvége csúcsfeladata, a karácsonyi fellépéshez szükséges farkas jelmez kiókumulálása. Hosszas rajzolgatás, internetes kutatás után elkészült a terv és a szabásmintaként is szolgáló, Zaza méreteihez teljesen illeszkedő prototípus, és mire mindezzel megegyezésre kerültünk, Zsófi jóvoltából, aki minderről semmit sem tudott (elvégre önállóságra kell nevelnünk a gyerekeket, vagy mi?), kiderült, hogy igazából kutya jelmezre van szükség, úgyhogy most megpróbálom áttervezni és kutyaszerűvé tenni és persze újabb filclapok felkutatásával elkészíthetővé tenni az eddigi munkánkat.

 Most husky-ra gondolok, de majd meglátjuk, mi lesz belőle a végén!

A másfél nap végére Zitus érkezése tette fel a koronát. Zita unokám, bár még alig több, mint másfél éves, máris igazi királylány, díva és sztár! Ő nem megjön, hanem megjelenik, fellép! Bejön a lakásba, kecses pózban megáll, kissé széttárja a karjait, mint Honthy Hanna, a nagyjeleneteiben, jön az egymillió dolláros mosoly, és persze mindenki rettentően örül. Ha nem eléggé, Zita egy kis idő elteltével megtapsolja saját érkezését. Imádni való!

Őrületes memóriával, pontosan emlékszik arra, hogy hol és mit játszottunk közösen, mutató ujjamat megfogva „Mandesz gyeje” felkiáltással hurcol engem egyeik helyről a másikra, és akkurátusan végig játszunk mindent, de mindent, amit korábban is. Ha valami újdonságot vezetünk be a megszokott rutinba, mint például most bekapcsoltuk a lányok gyerekkorából megmaradt robotokat, amelyek mozognak, villognak, zenélnek, persze repedtfazék hangon, azt találtam mondani, hogy ÓÓÓÓ!!! Na itt kezdődött a parttalan ismételgetés időszaka, mondhatnánk, hogy a bevésés, kikapcsoltam, jött az utasítás, hogy „Mandesz! Bekacs!”, majd a közös ÓÓÓÓ!!, és újra, és újra!

Rajzoltunk, mindenki, poty-poty-okat, meg haccikat (pont-pont vesszőcske, meg virágok), majd csak némi (rosszabb drámai szendéket megszégyenítő minőségű) hiszti mentén (Mamma nem elég gyorsan bányászta elő Vude, azaz Whoody Sheriff kalapját a szatyrokból) hazaindultak.

Ma hajnalban csak három-négy napra főztem meg az ebédünket, majd rendet tettem, alig fél órát beszélgettem Csöpiékkel a „Két Z-ről”, bevásároltam, és eközben mindvégig csak arra tudtam gondolni, hogy mi mindent köszönhetek a gyerekeimnek. Mennyi, de mennyi, ismételhetetlen örömöt, élményt, lehetőséget, boldogságot. Most is könnyes a szemem, és nagyon, szívből remélem, hogy sokáig kitart ez az érzés, és lesz esélyem arra, hogy a keserű percekben is képes legyek felidézni ennek a bearanyozott hétvégének az élményét!