Taps este nyolckor

Bevallom, nagy élvezettel nézem végig azokat, a net-es felületeken naponta megjelenő videókat, fényképeket, amelyek – elsősorban – Olaszországból közvetítik a hálás karantén-lakók szeretet-megnyilvánulásait, hosszas tapsait, az alkalmi koncerteket, az összeintegetéseket, összemosolygásokat.

Így aztán azt is nagy örömmel üdvözöltem, hogy az én kis szűkebb pátriám, Kaszásdűlő egy Facebook-os csoportjában is megjelent a felhívás, hogy este nyolckor, az ablakokból, erkélyekről köszöntsük, méltassuk, bíztassuk azokat, akik rendületlenül (és holt fáradtan) teljesítik a feladataikat, értünk, nekünk, és még csak meg sem kísérelném felsorolni ezeket a feladat-köröket, a kukásoktól a mentősökig, az eladóktól a postásokig, mert félő, hogy kihagynék sokakat!

Azzal, persze tisztában voltam, vagyok, hogy amolyan, igazi, olaszos hurrá-brávó hangulatra ne számítsak, mert kristálytisztán emlékezem egy pár évtizedes olasz élményre, és az, egy életre szóló példa volt a mentalitás-beli különbségekről.

Úgy történt, hogy jobb napjainkban eldöntöttük, elvisszük anyámat, tengert látni, a közeli Itáliába. Anyám fiatalságában igazi városi lány volt, és ha kimozdultak a városból, akkor csak a hegyek felé. Már június elején elköltöztek a Graz melletti Tobelbad-ba, a saját majorságukba, és onnan csak a tanév kezdetére tértek haza, szóval, amikor nem városi lány volt, akkor hegyvidéki, így a tenger a „jó időkben” ezért maradt ki az életéből, később pedig másért. Erről a történelem gondoskodott.

Ennek, a szűk egyhetes olasz kirándulásnak egy napja éppen vasárnapra esett, és az én istenes anyámnak – ha törött, ha szakadt – vasárnap templomba kellett mennie! Na, ott aztán élete egyik sokk-élményével találkozott! A jó olasz hívők, ugyanis a világon semmiben sem hajaztak a mi megszokott, mélabús, balsors-tépte, bűntudatos, szemlesütve mormogó, áhitatóskodó templomjáróinkra, de nem ám!

Mocorogva, hangoskodva, bekiabálgatva, párbeszéd lett a miséből, és a mélabús, megríkató, megszokott szent énekeinkkel szemben, inkább tánczenére emlékeztető énekeket is hangosan, jókedvűen, egymás hátát csapkodva, a lábakkal kilépegetve a ritmust, a csípejüket riszálva énekelték, az egész – a mi szokásainkhoz képest – sokkal inkább egy karneválra, semmint egy a bűnbocsánatért reménytelenül esedező, önvizsgálatra emlékeztetett.

Ennek megfelelően anyám arcán is hamarost megjelentek a rosszallást kifejező, egyértelmű jelek, akinek van anyja, az pontosan ismeri ezeket, a cérnavékony vonallá keskenyedő, kifehéredő ajkak, a szorosan összeszorított fogak, a merev, szinte fagyott, mimikai izmok, az összeszűkülő, jéghideg tekintet, és ez így is maradt szinte egész nap. Megvolt a véleménye!

Szóval innen is sejtettem, hogy nálunk ez az éneklő-daloló-integető verzió nem igazán várható, bár legnagyobb örömömre, néhány lakótelepről már láttam koncertes, esti tapsolást, nekik szívből gratulálok!

Ide kívánkozik, hogy leírjam a mi házunkat is. Ez, egy tízemeletes, kereken száz lakásos monstrum, ki és beszögelésekkel. A lakások fele – a szerencsésebbeké – nyugatra, a Budai hegyekre néző, míg a másik ötven lakás keleti fekvésű és a Szérűskert utcán át, a lakótelep többi, tízemeletes házára nyílik pazar rálátás. Én a hegyre néző oldalon lakom, közvetlenül előttem egy fás-ligetes parkoló, majd a Huszti úti körforgalom, ismét nagy tér, a Lidl parkolója és maga az áruház. Szóval, nincs szembe-szomszéd, akivel összeintegethetnénk, alkalmasint.

Hogy egyik szavam, másikba ne öltsem, hétfőn, nyolckor ki is nyitottam az erkélyem ablakát, és kihallgatózva figyeltem, van-e valahol, valaki, aki tapsol, s minthogy nem volt, mit volt mit tenni, szépen, egyedül eltapsikolgattam egy percig.

Igy volt ez kedden is. Aztán levelezni kezdtem a keletre néző lakású, egyik kedves szomszédasszonyommal, hogy az ő frontjukon van-e esti taps, és hát van! Szerdán, nagy örömömre, már nem egyedül tapsoltam! Nem bizony! Ha nem is elsöprő tapsorkán, de a borzongató hideg ellenére, tisztes és hosszas, kitartó taps hangja hallatszott a kicsit távolabbi, négyemeletesek irányából. A mi nyugati frontunkon nem hallottam tapsot, de majd csak!

Egy magányos kutyasétáltató, az ablakom alatt döbbenten nézett fel rám, széles mozdulatokkal ráintegettem, de csak lehajtotta a fejét, és ment tovább. Remélem, hogy holnap, vagy az után, ő, vagy valaki más, visszainteget!

Mert kellenek, mostanában mindennél jobban, igazán kellenek a gesztusok! Kell, hogy tudjuk, összetartozunk! Összetartunk! Kitartunk! Túllépünk! Újrakezdünk!

Szép napot nektek Drágáim!