Elkeseredetten….

Igen! Egy kicsit elkeseredett vagyok, és némiképp értetlen!

Amint szabad szemmel látom, egyre inkább lazul a mindenhonnan hallható, látható „maradj otthon” felszólítás visszatartó ereje!

Igaz, hogy a járvány robbanása még sehol, az adatokban némi emelkedés tapasztalható, azonban az elemi erejű fellángolás – szerencsére – eddigelé nem következett be, bár maradna így!

Viszont pazar az idő és fogytán a türelem, egyre nehezebb a gyerekek lekötése, majd meghalnak már egy kis szaladgálásért, fociért, biciklizésért ki, miért, a felnőttjének is, még a leglustábbjának is hiányzik a szabad levegő, a séta, a terefere, mi tagadás, nekem is!

Hetente ha kétszer látom Saci lányomat, a legfőbb szállítómat, kéthetente a vőmet, nagy ritkán a szomszédasszonyomat, a házhoz-szállítókat, illő távolságról, maszkban, kesztyűvel váltunk csomagot, és pár szót, majd ki-ki visszatér az otthonába, a dolgára, gyorsan kezet mos, esetleg fertőtleníti a kilincset, a csengő gombját, és folytatja, amibe éppen belefogott.

Főz, süt, olvas, tévézik, ajándékot gyárt, leckében segít, megszállottan takarít, zenét hallgat, video-chatel a családtagokkal, barátokkal, eltölti a napot, és várja, hogy mikor is lesz mindennek vége.

De ha kinézek az ablakomon, akkor azt látom, hogy egyre többen vannak az utcán. Szaladgáló gyerekek fociznak Apával, Anyával, fiatal párok tollaslabdáznak, sétálgatnak, kutyákat sétáltatnak, dobálják a botokat, labdákat az ebeknek, s közben a gazdik beszélgetnek egymással. Hol betartva a javasolt távolságot, hol nem. Sok a kerékpáros, sok a sétáló, és egyre kevesebb a maszkos közöttük.

Az előttem húzódó Huszti úton akkora a gépkocsi forgalom, mint egy járványmentes hétköznap délután, amikor a népek – ahogy nagymamám mondogatta - éppen munkából hazatérve összeszedik a gyerekeket és bevásárolnak.

A szemköztes Lidl parkolója is rendesen tele van kocsikkal, na, nem annyira, mint a járvány kezdetén, a „nagy felvásárlás” napjaiban, hanem éppen csak annyira, mint egy normál hétköznapon. Az emberek jönnek-mennek, vásárolnak, kosarakat tolnak, mint rendesen.

Mi egy kicsit korábban kezdtük meg az otthon-maradást, mint mások, egyrészt a mi lassan kéthónapos új babánk, Zétény miatt, másrészt pedig rám tekintettel.

Én ugyanis annyira szerencsés vagyok, hogy háromszoros hendikeppel indulok a túlélési versenyben, a legfőbb hátrányom az én jó COPD-m, leánykori nevén tüdőtágulásom, másrészt az immár negyed százados cukorbetegségem, és ezekhez képest szinte szót sem érdemel az a parányi szívritmuszavar, amely szintén több mint húsz éve hű kísérőm, de – mint mondani szokás – innen szép nyerni!

Majd megveszek azért, hogy ismét ringathassam a kisbabánkat, aki úgy nő, mint a gomba, magamhoz ölelhessem Zitámat, és beszélgethessünk, rajzolgathassunk együtt, jókat nevessünk és csipkelődjünk Zalán unokámmal, aki már mindent jobban tud, hogy együtt lehessek a lányaimmal és összenézhessünk, hogy na ugye, már megint ugyanúgy gondoljuk, hasonlóan látjuk a világot, hogy zsörtölődhessünk és vihoghassunk egy nagy-családi ebéd közben, hogy már megint, ki, mit mondott, de nem tesszük, mert féltjük egymást.

De már ennél jóval kevesebb is boldoggá tenne, egy kis séta, üldögélés egy közeli padon, kis napozás, olvasás közben, de oda el is kell jutni, le kell liftezni a nyolcadik emeletről, és aztán fel is kell jutni, gomb-nyomogatásokkal, szellőztethetetlen, apró, zárt liftben utazva, ami nekem egyébként is kihívás, enyhe klausztrofóbiám és gyakori légszomjam miatt. Így inkább lemondok róla.

Pedig, irtó nagy a kísértés! Mert ugyan mi történhet, ebben a ragyogó napfényben, ha csak kiülünk a kertbe, egymástól távol, és elbeszélgetünk egy keveset?

Ma napoztam egy jó félórát! A szobáim, a beépített erkélyem ablakai dél nyugatra néznek, kora délutántól napnyugtáig süt be a nap. Ma kitártam az erkély egyik ablakát, egy fürdőruha-felsőben, párnára könyökölve élveztem a napfényt, és ezt teszem majd minden ilyen ragyogó napon! Valami remek volt!

Viszont ennek köszönhetem azt is, hogy megfigyelhettem a növekvő forgalmat, a sétálókat, focizókat, kerékpározókat, és eltűnődtem, hogy mi vagyunk-e fegyelmezettebbek és egyben „betojibbak” (így mondaná Zalán), mint mások, vagy netán mások kevésbé körültekintők, kitartók. Kinek lesz igaza? Ki döntött helyesen?

Még csak meg sem kísérelném, hogy megítéljem, mennyire reális vagy irreális a félelem, mennyire biztonságos, vagy felesleges az izoláció, a maszk és a kesztyű, a fertőtlenítés, mert a tét mindent eldönt, az én ítélkezésem nélkül is. Meg az idő.

A legmélyebben azt kívánom, hogy bárcsak ne nekünk legyen igazunk! Bárcsak utólag azt mondhassuk, ezt eltúloztuk, lazábbak is lehettünk volna! Bárcsak!