Cigi kaland

Bevallom, amióta tart ez a karanténnak nevezett, rendkívüli helyzet, egy kicsit többet lógok magam is a közösségi felületeken, gyakrabban nyitom meg a Facebook-ot, nézegetem, olvasgatom a híreket, borzongok és meghatódom, mikor éppen mi kerül a szemem elé.

Tagja vagyok szűkebb pátriám egy, talán leginkább önsegélyezőnek mondható csoportjának is, ahol úgy tegnap este 8 óra körül megjelent egy kérdés-kérés, egy dohányzó társam érdeklődött, hogy van-e a környéken nyitott trafik (nekem már ez a név marad, míg a világ, meg egy nap).

Ha nincs, akkor sörért, pálinkáért, pénzért cserébe cigit keres egy elkeseredett szenvedély-beteg társam.

Sok segítő, vicces, vagy bántó üzenet mellé én is beírtam, hogy nálam is jelentkezhet egy doboz ilyen és ilyen cigarettára, ha nem talál más megoldást.

Telt és múlt az idő, és egyszer csak messenger üzenetem érkezett, és nem szaporítva a szót, alig fél óra alatt, néhány üzenetváltással kiderült, hogy ma én leszek a kisegítő!

Csak annyit írtam, a címem mellett, hogy nem kérek semmilyen ellenszolgáltatást, csak annyit, hogy adják tovább! Természetesen ezt nem a cigarettára értettem, hanem a segítségnyújtásra, arra, hogy aki megszorul, amellett ne menjünk el tétlenül, most se, máskor se!

Valamikor 9 után, ami nekem normál körülmények között, már alvásidő, végül megcsörrent a kaputelefon, én kis zacskóba csomagolva a cigarettát, felkészültem az átadásra, kinyitottam a bejárati ajtómat, és vártam, hogy ki érkezik.

A következő néhány perc, akár egy kis költségvetésű krimibe is pompásan beillet volna, ugyanis a félhomályos folyosón lassan sétált felém egy törékeny és roppant fiatal, hosszú, barna hajú lány, két magas, fiatal férfival az oldalán.

Hűha – gondoltam – nálam jóval megfontoltabb lányaim (főképpen Zsófi) jóslata most válik valóra, magamra szabadítottam a helyi nehéz fiúkat, alighanem végem van!

Kedvesen köszöntek, a lány be is mutatta a barátját és az unokatestvérét, bár zavarban voltak, hiszen a Facebook-on megszokott tegezést nem tudták esetemben zavartalanul folytatni, ugyanis hárman összeadva sem érték el az én életkoromat. Gyors fejszámolással rádöbbentem, hogy egy doboz cigivel olyan messzire nem jutnak, a legközelebbi nyitvatartásig, az a fejenként 6 szál, ami az immár 19 szálas, hajdani 20 szálas dobozból egy főre jut, aligha elég egy hosszabb, sörözgetős, esti beszélgetésre, meg a reggeli kávéhoz.

Úgyhogy jól otthagytam a három fiatalt a nyitott ajtóm előtt, és sebtiben hoztam még egy doboznyit.

Az ijedtség második libabőrös hulláma ekkor ért utól, ugyanis az unokatesó lassan előhúzta az addig, a háta mögé dugott bal kezét, és …

és átadta, ezt a helyes kis vázát, ezzel a kis peónia, avagy fehérvirágú bazsarózsa csokorral, köszönetképpen!

A nemjóját!

Noha a művirágnak nem igazán vagyok a barátja, de ezt a csokrot megtartom, megőrzöm, mert elképzelem, ahogy készülődve hozzám a cigarettáért, keresik a lakásukban azt az elfogadható jelképet, amit átadhatnának és viszonozhatnák a gesztusomat, és ez meghat!

Gyorsan elköszöntünk, bezárkóztam, elvégezve a szokásos, esti, gyors rituáléimat, hamarost ágyba bújtam, olvastam talán egy-két oldalt, és – mint rendesen - arra ébredtem, hogy elzsibbadt a könyvet tartó kezem és nyomja az arcomat a szemüvegem kerete, lámpaoltás, és alvás!

Hajnalban találtam egy, még az este folyamán érkezett, utolsó messenger –köszönetet.

Tudom, sokan ennél jóval jelentősebb mértékben támogatnak, segítenek másokat, s bár jó ideje, havonta, rendszeres összeggel járulok hozzá a Gyermek-hospice alapítvány tevékenységéhez, azt a kompromisszumot kötöttem magammal, hogy ezen felül azokat segítem, akik szembejönnek, akiket utamba sodor az élet.

Valami roppant megnyugtató és felderítő érzés, hogy ezer úton-módon árad a szeretet, a támogatás, az egymást segítő kezek elérik a másik kezet. Ez hitet ad, erőt ad, bizakodást ébreszt.

Hülye volnék, ha a mégoly szorosan lezárt szemhéjamon keresztül is, nem látnám meg szinte szabad szemmel, hogy mi minden árad még párhuzamosan!

Azt, hogy miként érez a munkáját vesztett családfő a majdani, 53. heti nyugdíjának örvendező (?) nyugdíjassal, a fertőzéstől rettegő, nyaralóhelyi lakos a budapesti turistával, a babakocsis a kutyasétáltatóval, az ilyen, az olyannal kapcsolatban, szinte naponta gerjednek újabb és újabb indulatok, fogytán a türelem, növekvőben a félelem, de senki nem veheti el tőlünk azt, hogy elsősorban rajtunk múlik, melyik utat választjuk!

Az elszabaduló indulatok útját, vagy a segítő kéz nyújtását, akár a legkisebb mértékben! Mondd, te mit választanál? (István, a király után, szabadon…)