Régi Húsvétok emléke

Na, nem is olyan nagyon régi! Nekem nincs különösebb gyerekkori élményem a Húsvéttal kapcsolatban, kaptunk valami csokifélét, nyulat, vagy tojást, Anyuék megtöltötték a nehezen elszopogatható tojáscukorral az Anyu gyerekkorából megmaradt, nagy piros papírtojást, aranyos, cirádás díszszalag futott körbe az oldalán, meg azt a bordó fából faragott, kinyitható tojást, ami a Csöpié lehetett, és ennyi volt, nem több! A húsvéti sonkás keménytojásos szombati menüt a teljesen hagyományos, húsleveses, rántott húsos vasárnap követte. majd jött a hétfő, eseménytelenül.

Egyetlen locsolónk Apu volt, mert Anyu kiirtotta még a környékünkről is a próbálkozókat, ő maga utálta a locsolkodást, mint ördög a tömjént, és mi is utáltuk, emiatt!

Talán egy-két, vidékről származó, felnőtt barát, mint például Imre bácsi próbálkozott, de nem túl kitartóan és nem is nagy sikerrel, úgyhogy még ő is felhagyott vele. A szabad ráckevei élet, az a nyarakhoz kötődött, Anyu egy hétvége kedvéért le nem utazott volna vidékre. Annyira városi lány volt, hogy a legnagyobb büntetésként élt meg minden egyes napot, amit nem Budapesten töltött, a nyarakban az is felháborította, hogy a nyaralás alatt neki kellett főznie (egyébként szinte a haláláig Nagyi főzött ránk), így aztán kimaradtam mindenféle népszokásból, vödrös locsolásból, tojáskeresésből, egyebekből.

Amikor megszületett Zalán unokám, pontosabban elérte a három éves kort, úgy alakult, hogy legalább a tojáskeresést, vagy valami hasonlót mi is elkezdtünk bevezetni. Minthogy mindig kutyákkal éltünk, az elképzelhetetlen lett volna, hogy a kertben dugdossuk el, mondjuk a csokikat, mert ugye a kutyák mindenkinél hamarabb ették volna meg, sztaniolostól, mindenestől a csokikat, ezért a szobában dugdostuk el az ajándékokat.

Azért, hogy kellően izgalmas legyen a játék, 10-20 apró ajándékot rejtettünk el párnák mögé, az ónémet óra tokjába, a virágállványokra, a konyhaszekrény üveges ajtói mögé, a fiókokba, a lenti fürdőszobába, Kinder csokikat, régen vágyott gyurmát, apró figurákat, miegyebet, jó sokat, és rajzoltunk hozzá egy útmutatót.

Saci lányom talált az egyik ilyen keresgélésről néhány fényképet. Ebben az időszakban már Star Wars rajongó volt a mi Zalánunk, mellékállásban kalózkapitány,  és Saci néhány napot azzal töltött, hogy a legendás figurákat tojásokra festegette, erről is került néhány fénykép!

Akkoriban és máig is mindenféle alapanyag rejtőzik a szekrényeim tetején, a polcokon, a szekrények mélyén, amelyeket elő lehet kapni, ha elfojthatatlanul rám tör a barkácsolhatnék, így akkor is lapult a kanapé mögé elbújtatva néhány szép nagy ív kartonpapír, amit rá lehetett celluxolni a nappali mindig tárva álló ajtajára, és színes filctollakkal megrajzolgattuk a rejtekhelyeket.

Szépen beszámoztuk őket, és Zalán nagy lelkesedéssel, örömmel pipálta ki, hogy mit talált meg! Akkor már ismerte a számokat. 

Aztán egy-két éve leteltével, amikor már olvasni is kezdett, na meg kusza nagybetűkkel írni is, szöveges feladatok is érkeztek. Amikor iskolás lett, akkor számtanpéldákat, írás-feladatokat, szó-kiegészítőset, helyesírási feladványt, ilyesmit is hozzáírtunk a térkép-féléhez, és csak helyes megoldás után indulhatott a keresés! Évekig őrizgettük a kanapé mögé visszadugva ezeket a húsvéti kincskereső térképeket, de miután már kincskereső korba jutott Zita unokám is, és ráadásul elköltöztünk, ez a játék elmaradt.

Kétfelé, kétféle térképet már bajos gyártani, úgy különösen, hogy mindkét gyerek egyszerre élvezhesse, egyforma ajándékot pedig egy nagyfiú és egy kislány számára szinte lehetetlen kitalálni, úgyhogy egy szakasz lezárult.

Meg – bevallom – az is megviselt egy ideig, hogy az egész mostani lakásom vidáman elfért volna, az előző, egyterű, nappali-konyha étkező hármas alig több mint felén. A legfőbb gondom az volt, hogy a budapesti csapat, mi nyolcan, hogyan férünk el az alig négyszemélyes asztal és a dohányzóasztal körül, nem hogy még kincsvadászatot is rendezzünk!

Most már, hogy Zalán unokám már magasabb mint én és bátorítóan, felülről öleli át a vállamat, amikor találkozunk, Zitám már régen nem fér el az ölemben, akkora nagy lány, és Zétényem, aki jövőre már totyogva fogja átvenni az ajándékát, alapvetően átrendezte ezt a dolgot, de azért annyira jó visszaemlékezni erre a korai nagyanyaságra, arra, hogy mennyit nevettünk együtt, és Zalán mindennél jobban szeretett együtt nevetni.

De jókat kacagtunk Mandi, de jókat – mondogatta. És még milyen nagyon jókat fogunk! Adja az ég, hogy minél hamarabb!