Zaklatott lélekkel

Már önmagában a karantén és mindaz, ami ezzel együtt jár, komoly próba elé állítja az embert, naponta vizsgázunk tiszteletből, tapintatból, segítőkészségből, találékonyságból, emberségből, naponta kell – hajánál fogva előrángatott, legbelső tartalékainkból – újjáépíteni, a bomló, romló remény törékeny falait.

Nincs egyértelmű kapaszkodó, a „májusra vége” jóslattól, a „még évekig fenn kell tartani az izoláció egy bizonyos szintjét” megállapításig, a minimális, vagy legalább minimalizálható veszteségtől, a kipusztul az emberiség, oda az európai kultúra képig, kiragadott adatokkal alátámasztott, hitelesnek tűnő hírmondások között élünk.

Az ember szemezgeti a kósza hírekből azt, ami éppen megerősíti, tovább segíti a maga, választott útján.

De olykor, a szemezgetés közben, hirtelen beleütközik bizonyos tényekbe, és akkor jönnek az óránkénti felriadással terhes éjszakák, mint mostanában is, mind gyakrabban.

Mert azt a gondolatot, hogy mi lenne, ha éppen most gyulladna be valakinek a vakbele (ugye kedves, nagy mesemondó, Robert Merle?), mert még egy szimpla kórházi beutalót sem egyszerű megszerezni, ha egyáltalán lehetséges, napról napra el lehet hessegetni, és bízni abban, hogy majd csak vége szakad ennek a helyzetnek, és addig, maj’csak kibírjuk valahogy, elvégre, szerencse is van a világon!

Az ember, a megszokott gyógyszereit, még csak-csak eléri, mert telefonon egyeztetve az orvosokkal, vagy a barátként szeretett asszisztenseikkel, csak „fellöveti a felhőbe” a következő háromhavi e-receptjét, és az emberileg kezelhető szintre egyszerűsített – egyébként még teljesen kidolgozatlan, ám kegyetlenül merev - rendszer révén, a családon belül, baráti körben ki is váltható a gyógyszer. (Ha éppen nem tartós hiánycikk, ha éppen abban a déltől háromig terjedő, három órácskában, a nem élemedett korú családtag, avagy a délelőtti három órájában, a „szépkorú”, sorra is kerül, vagy éppenséggel 3-4 patikából, ha kényelmetlenül is, de azért elérhető.)

Abba, az egyébként mindennapos dologba, hogy ellenőrizni kellene az egészségi állapotunkat, némelyekét havonta, némelyekét félévente, évente, és az aktualitásnak megfelelően – esetleg – korrigálni kellene, lehetne a gyógyszerezést, bele se gondolunk, maj’csak kibírjuk valahogy, elvégre, szerencse is van a világon!

Ugye milyen gyorsan alkalmazkodik az ember? Most veszem észre, hogy már meg sem említem, hogy nem élhetünk együtt a szeretteinkkel! Nem látogathatjuk, ölelhetjük, puszilgathatjuk a lányainkat, fiainkat, unokáinkat, öregjeinket, legfeljebb video-chaten keresztül látjuk egymást, telefonon, rövid sms-ekben, vagy messenger üzenetekkel kommunikálunk, és a leghalványabb fogalmunk sincs arról, hogy még meddig, nem számolunk mindennek a tovább élő-ható következményével, de fegyelmezetten elviseljük, hiszen maj’csak kibírjuk valahogy, elvégre, szerencse is van a világon!

Miután – az átmeneti és rövid bőség-időszakok kivételével – az életem java részét úgy éltem le, hogy mindig ügyeskedni kellett valahogyan, a semmiből kellett varázsolni, már fel sem horgadok azon, hogy a tömeges felvásárlások, és fel-felbukkanó hiánycikkek mentén (miközben nincs a világon olyan luxuscikk, ami ne lenne elérhető, annak, aki ezt megengedheti magának), hogyan lehet jóízű, tápláló ételekkel ellátni egy kisebb-nagyobb családot, illetve mainapság, legfeljebb a tanácsaimmal segíteni a lányaimat, hogy mit, mivel pótolhatnak, helyettesíthetnek. Szerencsém a bajban, hogy ebben a kérdésben, évszázados hagyományokat örökítek tovább, elevenen él dédanyám, és 902-es születésű nagyanyám, továbbadott gyakorlata.

Nem háborgok percenként, bár pont ilyen gyakorisággal kell elfojtanom dühömet és bosszúvágyamat, a tiszta, jószándékú segítőkészek mellett megjelenő, szemérmetlen ügyeskedők, nyerészkedők szaporodásán! A hetedik mennyországig felturbózott árak, az óránként jelentkező, újabb és újabb házhozszállítók, az elérhetetlenségig leterhelt, megszokott házhozszállítások, a szabad szemmel láthatóan emelkedő árak és az azokkal kapcsolatos cáfolatok, olyannyira megszokott részei életemnek, hogy már-már fel se tűnnek, megtanultam mindezt kicselezni, túlélni, és miért is történne most másképpen? Hiszen maj’csak kibírjuk valahogy, elvégre, szerencse is van a világon!

De van néhány olyan jelenség, amivel képtelen vagyok megbirkózni. Rekord sebességgel növekvőnek tűnik a munka- és jövedelemvesztők létszáma. A már eddig sem kezelhető, mély-szegénységbe dermedtek mellett még ez is, és minden, ami ezzel együtt jár, a gyűlölet, az ellenségeskedés növekedése, az „aki akar, az talál munkát” szemlélet ütközése más nézetekkel, ijesztő kilátásokkal fenyeget!

A kórházi férőhely-felszabadítás és annak rémisztő távlatai, következményei, az ellátatlanul maradó, félbehagyott kezelésű (nevezzük nevén?), családok életét lehetetlenítő, tartós, szakszerű ápolásra szoruló, a rehabilitációjukban megakasztott, a gyógykezelésüket meg sem kezdhető csecsemők, gyerekek, felnőttek, öregek, mi lesz velük? Mi lesz a dolgozó, vagy éppen munkáért szaladgáló családtagokkal? Az otthon tanuló gyerekeikkel? A gyerekek óráit levezénylő és közben home-office-ban dolgozókkal? Erre már nem húzható rá, a refrénként ismételt, „maj’csak kibírjuk valahogy, elvégre, szerencse is van a világon” strófa!

Aki megtisztel azzal, hogy olvassa, amiket írok, egészen pontosan tudja, hogy nekem passzióm, nagyzolva, misszióm, hogy békés, derűs pillanatokat, gondűző, és olykor talán gondolatébresztő pillanatképeket jelenítsek meg. (Véletlenül se, elvétve se politizálok, elég volt, amikor az életem során, a politika foglalkozott velem, érintett meg közvetlenül. Mit érintett? Kifordította sarkaiból a világomat, az életemet!)

Mondhatom, igazán nehéz lélekkel indulok neki a mai napnak, de ma is megpróbálom majd elterelni a gondolataimat mindarról, amit nem tudok megoldani, anélkül, hogy érzéketlenné, közömbössé válnék, igyekszem majd összekapargatni mindazt a szépséget, jóságot, támaszt, amit csak lehet, amiből építkezhetek, ami erőt ad, azonnal adódik, hogy ragyog a nap, meleg idő ígérkezik, van könyvem, csak képes legyek olvasni, és ne csak lapozgassak előre, majd vissza, mert nem fogtam fel, mit is olvastam, a fejemben száguldozó gondolatok közepette.