Szerelmetes piacaim

Onnan indultak ma reggel a gondolataim, hogy már hetek óta rakott kelt szerettem volna főzni, ám ebben a házhoz-rendelős bevásárlási időszakban, heteken keresztül lemaradt az az egy fej, makacsul újra és újra megrendelt kelkáposzta.

Végül Saci lányom lepett meg egy fej – csodák csodája –idei, friss kelkáposztával, nem azzal a tél végére már szinte sárgás-fehérré vált, klorofil-vesztett, tömör valamivel, hanem igazi, laza levelű, harsogó, sötétzöld, a szíve felé halványuló, sárguló fejjel, és most, fél kilenc tájékán, amikor már kész is van a kerek tepsiben átsütött, kellően tejfölös ebédrevaló, állandó mosoly mellett neki is kezdhetek annak, hogy felidézzem írásban is, ami a főzés közben végig a gondolataimban járt.

Kísértenek kedvenc piacaim!

Az első, és legtovább használt piacom, a Kolosy téri, ide nyíltak a még dédapám építette, szülőházam hálószoba ablakai, éppen azoktól alig kétméternyire sorakoztak a virágos kofák padjai. Még szinte név szerint tudnám felsorolni őket, Rozi néni, Sándor néni, a Mátyás hegyről, meg a környező falvakból, rózsákkal és idény-virágokkal a vízzel teli alumínium dézsákban, vödrökben.

A piacon megvoltak a kedvenc helyeink, a Laci konyhás, akitől nyálcsordító illatokat sodort a szél, a savanyús a piac északi végén, akinél a gyalult tököt is vettük, hatalmas csokor kaporral, a kedvenc zöldségeseink, a két hentesbolt, az „állami” zöldségesek, de tőlük csak akkor vásároltunk, ha a kedvenceinknél éppen nem kaptuk azt, amit kerestünk.

A Kolosy piac örökre egybekötődik Nagymamám emlékével, alig járni tudó kisgyerekkoromtól nagyon sokáig, kéz a kézben, együtt vásároltunk be, kezdetben csak a nagyi kezében volt kosár, később már én is cipekedtem, nap, mint nap, évtizedeken keresztül.

A második örök kedvencem, a ráckevei piac. Szerdánként szerényebben, ám szombatonként, amikor a kirándulók, nyaraló tulajdonosok is itt ejtették meg egész heti bevásárlásaikat, teljes bőséggel tobzódott minden földi jó!

A piac végén, a gyöngytyúkos kislány, akitől Apu egy koleszterin-problémás időszakában príma gyöngytyúktojásokat vásároltam, a húsos, aki hűtőkocsival szállította a szebbnél szebb húsokat, a millió zöldség termelő, az edényesek, innen van az összes, máig szolgáló tepsim is, a textilesek, a rongyszőnyeges, a virágos nénik, a csirkés, aki egy kocsi csomagtartójából árulta a hajnalban vágott, friss házi csirkéit, meg ki tudná felsorolni, ki mindenki volt jó ismerős, mondhatni barát!

Érdekes, hogy Apuval szinte soha nem mentünk ki együtt a piacra. Magányos portyázó volt, kora hajnalban felkapott ezeréves kerékpárjára, a kormányra, mindkét oldalon fellógatott egy-egy méretes szatyrot, és egyedül végig bóklászta a piacot, a kínai fittyfenéket árulóktól kezdve a mindenféle műszaki cuccokat ajánlókig, és csordultig megtelt szatyrokkal érkezett haza, telis-tele roppant fontos, nélkülözhetetlen javakkal. Akadt közöttük ennivaló is, hatalmas dinnyék, amiket a mély, ásott kútba leeresztve hűtöttünk le, főznivaló kukoricacsövek, gyerekkora kedvenc gyümölcsei, a koraérő, hamar barnuló apró körtétől a pogácsa barackig, néha az is ott lapult, amit Anyu kért. Aztán, amikor már voltak unokái, második körben gyalogosan sétált ki az unokákkal, kicsit később, és szinte mindent összevásároltak, amit a kicsik megkívántak!

Már Apu halál után, nekem állandó partnerem Frideczki Kató néni (lehet, hogy nem így írta a nevét, bocsánat érte), a srégen szemben lakó varrónő lett. Kató néni nemcsak remekül varrt, de valami csodás ízlése is volt, a piacra is mindig valami szép kosztümben, vagy kompléban ment, kis trottőr sarkú, kopogós cipőjében, frissen, fürgén, mindig mosolygósan. Szép piros pofija, mindig rendben lévő frizurája, remek természete, kedves beszéde miatt nem is lehetett volna kellemesebb partnert találni! Ő is hajnalok hajnalán, 6 óra körül indult neki, mint én, akkor még nem kellett sem a tömegtől, sem nyaranta a melegtől tartanunk, na, meg akkor még igazán friss volt minden, ami a kertekből kikerült a pultokra. Csak ne szaladt volna olyan sebességgel, ami nekem, már akkoriban is elakasztotta a lélegzetemet! De ő szaladt, vagy inkább csak kilépett, ahogy ő mondta, és ha látta, hogy nehezen bírom, kedvesen a karjába fűzte a karomat, és így segített a lépést tartani, s közben folyamatosan csacsogott, mesélt, érdeklődött. A piacon aztán szétváltunk, ki-ki ment a saját dolgára, de a kevei piac és Kató néni örökre együtt jelennek meg a gondolataimban.

A harmadik s egyben utolsó kedvencem, a Vörösvári úti rendelő előtti, szombatonkénti MDF piac volt. Hamarost itt is megtaláltam a kedvenceimet, akikhez aztán évekig vissza-visszajártam. Néhány évnyi kihagyás után, tavaly is tettem erre kísérletet, de sajnos a volt kedvenceim közül jó soknak már csak a hűlt helyét találtam meg.

Ha ma kisétálhatnék erre az emlékeimben élő MDF piacra, egészen biztosan vennék újkrumplit, mert ha itt van a rövid szezonja, én bizony naponta lennék képes újkrumplit enni, újkrumplival!

Biztosan vennék egy-két csomót a hármasával összekötözött, fehér, főzőhagymából, jó még persze a tavalyi vöröshagyma is, hogyne lenne jó, de micsoda különbség! Vennék néhány köteg spárgát, inkább fehéret, mint zöldet, mert imádom, de spárgás fiút már tavaly sem találtam, pedig mindig ott álldogált a gombás és a salátás között.

A salátás, a maga sokféle palántájával és salátájával, a tölgy levelű, a göndör színes, amiből zöld is, bordó is kapható, a hagyományos fejes, az ilyen, és olyan, amit még soha nem is láttam, mind-mind friss, harsogó, jó ízű, feltétlenül vennék belőle! A szemben lévő hentestől vennék kolozsvári szalonnát, sehol máshol nem kapható olyan jóféle, egy pár lángolt kolbászt, a csípősebb disznósajtjából is egy jókora szeletet, mert az övé jóféle húsokból áll zömmel és nem rághatatlan fülporcból, kellemesen fokhagymás, és pirospaprikás, egy kis csípős paprikával, friss kenyérrel mennyei csemege!

Feltétlenül vennék epret, de csakis a megszokott őstermelőtől, mert számomra ehetetlen az egész évben kapható, gumiszerű eperutánzat, vennék még, amit csak megkívánok, kis idei borsót, aranyáron, csak azért, hogy némi pörlekedés mellett, fejtegetés közben meg is egyék a lányaim. Sajnos az unokáim nem kaptak rá erre a finomságra, Zsófi hiába vette meg nekik a legelső alkalommal, amikor lehetett, végül nálam kötött ki a kis zacskónyi borsó, főzzem meg, aminek gondolom.

Vinnék haza legalább három csokor gyöngyvirágot, és ha még lenne, egy-két csomó nefelejcset is. Nagyi kedvence volt mindkettő, ilyentájt közös vázába tette ezeket a virágokat, középre a nefelejcset, köré szépen elrendezve a kifelé bókoló gyöngyvirágokat, tavasz nem múlhatott el ilyen csokor nélkül!

De már nem megyek erre a piacra sem, pláne nem reggel hatkor, mert a legtöbb kedvenc árusom már eltűnt, na, meg nincs is szombat, szerencsére!