Látogatók hajnaltájban

Már eloltottam azt a kicsi, eredetileg éjjeli-szekrény lámpát, ami hajdanában Nagyim és Nagyapám ágya mellett szolgált, aztán egyszer, egy tevékeny pillanatomban megvásárolva mindenféle villanyszerelési kelléket, átzsinóroztam, új kapcsolót és foglalatot szereltem be, és az egyik a Testvéremnél, a másik a ráckevei ház, utcai ablakában állt és élt tovább. A kevei ház már éppen átépülőben van, az új – családbeli – tulajdonos nagyszerű tervei szerint, a lámpa pedig nekem világít a konyhaasztalomon, ha hajnal négykor-ötkor, mint elég gyakorta, éppen olvasgatni, rejtvényt fejteni van kedvem.

Nos, mondom, éppen eloltottam a kislámpát, bár a felhők miatt, így fél hét táján, még nem teljes a fény, de elmélázni, nézegetni az egyre zöldebb fák koronáját, ez is bőven elég, amint ahhoz is elég volt, hogy meglássam mindkét látogatómat.

Sárka lányom tegnap délután váratlan, villámlátogatásra jött hozzám, éppen annyira, hogy ő átadhassa a folyosóról, azt a néhány, teljes virágpompájában álló, cseresznyefa ágacskát, amelyeket útközben tört nekem, és átvegye, illő-kellő távolságból a paprikás-krumplit, amit a sok sonkás-húsos étel után kedvemben volt főzni, és megosztani vele.

Az egyik látogatóm ezzel a kis csokorral érkezett, egy helyes, szépen fejlett, fekete hangya személyében. Itt spacírozik a konyhaasztalon, ablakpárkányon, szaladgál le és fel. Lesodorni nincs szívem, kidobni se, mert minek? Amennyire hangya-ismeretem terjed, a bolytól elszakított, magányos hangya nem leli a helyét soha többé a világon. Így aztán hagyom, hogy sétafikáljon kedvére, élvezze az életét, amíg teheti.

A másik látogató, éppen most törekszik nagy erőkkel befelé a résre, családi nevén: Csöpire nyitott ablakban.

A Csöpire-nyitás megjelölés, és nem is használjuk másként a bukó-nyíló ablakoknak, ajtóknak ezt a pozícióját, onnan ered, hogy drága, ügyes kezű nagybátyám és nagynéném, ő a mi Csöpink, tette lakhatóvá a Hunor utcai lakásunkat.

Legendás építőipari botrány kerekedett a lakópark körül, éppen, amikor már csaknem kulcsrakész állapotba került a mi házrészünk is a sorházban.

A korábban talán mélyépítéssel foglalkozó, építőipari nagyvállalat, túlélési próbaként lakópark építésébe kezdett, ment is a dolog egy ideig, aztán zárult az alul-finanszírozottságból felépülő csapda, és az alvállalkozók szépen elkezdték leszerelni mindazt, amit már beépítettek, de nem fizettek ki nekik. Így aztán az ablakok, ajtók, radiátorok, zsalugáterek, laza halomban, összekeverve hevertek a kertekben, mint a József Attila soraiban:

„Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Na, ebből a halomból válogatta ki Sanyikánk a mi darabjainkat, tisztogatta, kenegette, szerelgette a finom kis precíziós alkatrészeket, heteken-hónapokon át.

Egyszer, Csöpink éppen csak várakozott, amíg Sanyink szerelt valamit, és kedve szottyant arra, hogy kimenjen a teraszra. Elkezdte kinyitni a méretes teraszajtót, ám a 920-as évek nagypolgári lakásába született (és mai napig ott élő) ember számára a „bukó” funkció teljesen ismeretlen volt! Azt érezte, hogy kilincs most enged, lehet nyitni az ajtót, ám az elkezdett rádőlni, és a mi Csöpink rémülten kiabálta maga mellé Sanyit, élete párját, hogy gyere-gyere Sanyika, kiesik az ajtó, és két kézzel tartva, támasztva a befelé dűlt teraszajtót, várta a megmentő hőst!

Nos, azóta a mi terebélyes családunk, vagy kitárja, vagy Csöpire nyitja ezeket az ajtókat, ablakokat.

Szóval, a Csöpire nyitott konyhaablakban, egy megtévedt pók éppen most verekszi be magát a konyhámba. Komoly erőfeszítéseket tesz szép hosszú lábaival, hogy a számtalan szigetelő műanyag-redőn, a tokhoz szorosan illeszkedő bemélyedések és kiemelkedések mentén végül bejusson, a melegebb lakásba. Szegénykém! Annyira szurkolok, hogy mégse gyere be, mert itt előbb-utóbb véged lenne, nem élnéd meg a matuzsálemi pók-kort, még muslicából sincs annyi a lakásomban, amennyivel egy napra is jól lakhatnál, a nyolcadikra a neked való rovarok alig-alig repülnek be (bezzeg a poloskák, a fene esne beléjük), hiába szőnéd-fonnád a pókháló-remekeket, éhen vesznél, fordulj vissza!

Az írogatás mellől most szaladtam át a konyhába, egy korty kávéra, és néhány, titkos slukknyi cigarettára, és örömmel jelentem, jól fohászkodtam! A pók meggondolta magát, és már híre-nyoma sincs, sehol, a szabad életet választhatta, a hangya pedig visszamászott a csokrocskába, és ott szaladgál a levelek és szirmok között!

Alighanem, itt az ideje, hogy elővegyem az ősz végén, a konyhafiók mélyére száműzött, ultrahangos rovar-riasztót, és üzembe-helyezzem!

Végezetül egy záró gondolat, immár lassan közel két hónapnyi – mert mi kicsit korábban kezdtük másoknál – izoláció mellett, csoda, ha az ember lánya hovatovább ilyes látogatóknak is örülni kezd? (Ide most képzeljetek el egy cinkos összekacsintós, könnyes-nevetős grimaszt!)