Becenevek

Úgy látszik, ma ilyen írkálós-Húsvét hétfő virradt rám! Mert ugye, ha már szóba került az én kedvenc nagynéném, barátnőm, nővérem, Csöpi, természetesen beférkőzött a gondolataimba, hogy hányféle becenév is volt a családunkban, csak akikre személyesen is, vagy csupán családi elbeszélések alapján visszaemlékezem.

Itt voltak például Nagyapám rokonsága, Baba, Ducika, Kiki, Macó, Uci, Babcsi, vagy Anyám, aki egész életében harcolt a Pipi beceneve ellen, de balsorsára a valódi keresztneve nehezen becézhető lévén, maradt mindenhol, a munkahelyén is, Pipi, élte fogytáig.

Nagy szerencsém, hogy Apu „erőszakossága” okán, esetemben nem folytatódott a családi hagyomány, ahol az Antónia és Petronella váltakozott az elmúlt évszázadban, rám éppen a Petronella jutott volna. Könnyű elképzelnem, hogy – máig is – roppantul fiús testalkatom miatt, mindenki Petinek hívott volna, ami jó okot adott volna arra is, hogy nehéz legyen elkülöníteni a rólam, vagy a vőmről szóló történeteket! De nem így esett!

Mária lettem, és végső becenevemet, a Mandit, Zalán unokámnak köszönhetem közvetlenül. De jól hallgatok a Marcsira, Mariskára, Máriámra is! Egyedül a Marika borzolja az idegeimet, Anyám miatt, aki a legkisebb vétségre is harsány Marikával kezdte a dorgatóriumot, és ez máig libabőrös borzongást kelt bennem.

Közvetve, egy korábbi, alig három-négy éves fiatal barátomnak, ő nevezett el Mandinak, Sárit Sárlitának, akkori jegyesét, Lacit, Lasztónak.

Szegény drága Csöpink! Egész életében harcolt a beceneve ellen, amit a nővérének, Édesanyámnak köszönhetett, hiszen amikor megszületett, olyan kicsi, mondhatni csöppnyi volt, hogy ez aztán rajta is ragadt!

A mi Csöpink, a távolabbi, vagy újonnan jött rokonoknak, ismerősöknek megpróbálta a fejébe sulykolni, hogy ő márpedig Erzsébet, legfeljebb Erzsi, de ha ezek az emberek, bedőlve az iránymutatásnak Erzsiként kezdték emlegetni, akkor a közeli ám népes rokonság, elbutult tekintettel kezdte átlapozni az emlékeit, hogy kiről is lehet szó, úgyhogy elég hamar minden frissen-jött is rákapott a Csöpi névre.

A világban, azonban (hacsaknem’ az Isteni igazságszolgáltatás révén), előbb-utóbb visszarendeződik a „nagy harmónia”, ha nem is úgy, ahogy mi, gyarló, emberi halandók elképzeljük, hanem más szinteken és módokon, ugyanis éppen Csöpi ragasztotta rá (hacsak nem Kisnagymama, Silbernagel Elíz) Anyámra, a lemoshatatlan Pipi becenevet, úgyhogy a dolog, valamiképpen kiegyenlítetté vált!

A becézés máig tart a családunkban, Zalán unokám a Zaza, Zalkó, Zalkóvári, Zazi nevekre egyformán hallgat (vagy sem), egyedül Zita hívja teljes nevén, Zalaaaan! kiáltja, nem á-val, hanem hosszú a-val, három szintet átívelő hangerővel, ha valami nem úgy történik, ahogy Zita elképzelte!

Gondolom, elég sokszor hallotta már az óvodában, hogy vágj bele, szépen, hangosan, érthetően, és bizony mondom, meg is fogadta ezt a jótanácsot! Hangosan (és szép tisztán) énekel, beszél, immár tökéletesen artikulál, mitagadás’ a mi Zitánk harsány!

Zita – aktuálisan – Zeti, Zitus, Bébibogyó, Zetibogyó, Zitykó nevekre hallgat, időnként kijelenti, hogy őt most már mindenki így, vagy úgy nevezze, de ahogy szemlélem, a dolog még alakulgat! Én Zetibogyónak hívom.

Zétény, a kis kéthónapos, még nem nyerte el végső becenevét, most a Zéti és Zétény járja, de van még rengeteg időnk!

Na, majd ha ő is elkezdi néven nevezni önmagát, akkor jócskán bővül majd ez a kör. Zita is úgy lett Zeti, hogy így hívta önmagát legelőször! Még szerencse, hogy ez Zalán esetében nem így volt, őkelme ugyanis így jelölte meg önmagát kezdetben: magára bökött, és annyit mondott csak: együdül! Hiába na, már akkor is megvolt a maga akarata, ha egyedül jobban ment, hát minek avatkozott volna a dologba bárki más!