Orbitális eretnekség II.

Nem terveztem, hogy beszámolok még erről is, de először a családból, majd a baráti körből, sorra érkeztek a reklamáló üzenetek, hogy hiába keresték másnap a folytatást, mi történt, hogyan sikerült ez a régóta hiányolt találkozásunk, nos, hát…

Nos, hát ez maga volt a csoda!

A kicsi, a mi Zétényünk egy békés, boldog és kellően gömbölyded baba, egy zabagép, tizenpercnyi sebességgel teleeszi magát, a mohó nyeldeklés közepette persze ipari mennyiségű levegőt is lenyelve, amivel felnőttes büfiket és hatalmas pruttyogásokat, rotyogásokat produkál.

Aztán jöhet is a tisztába-tétel, jobbára ruhacserével, Zita, a gondos nővér, szalad az emeletre, hozza a váltóruhát, Zétény boldog mosollyal élvezi a pucérságot, keze lába jár, Anyja beszél hozzá, Zétény félmosollyal válaszolja, hogy goa-goa, hau-hau, lágy kedves hangon, ő is mesél, mint Mami.

Az arcizmaim belegémberednek a folyamatos mosolyba, a szemem sarkából pedig már minden sminket kitörölgettem, ki-kibuggyanó, boldog könnyeim miatt.

Zalán, maga a felelős, okos, gondos nagy testvér! Időközben megírt három riportot, Sacival együtt olvadozunk, hogy milyen remekül fogalmaz, mennyire hibátlan a helyesírása, okosan építkező a riportok szerkezete, mindegyiknek van íve, feszültsége, érdekes és szétpattan a lelkünk a büszkeségtől!

Zita, aki időközben ötéves lett, és erre nagyon büszke, ír, olvas, rajzol, iskolásat játszik, segít, és úgy elbűvölő tündér, ahogy van!

A két nagy okosan fegyelmezett, tudják, hogy nem szabad közel mennünk egymáshoz, ők a teraszajtó előtt ülnek sorban, az étkezőből kihozott székeken, mi Sacival meg a terasz átellenes végén, a kerti székeken, kellő távolságban, és folyik a szó, a mosolygás, a beszélgetés, a nap a fák lombjai közül éppen a legkellemesebben melengeti a bőrünket, és csak Zétény sokallja a fényét, de jól el is bújik előle Mami nyaka hajlatába, és ott szendereg, vagy nézelődik, ahogy kedve szottyan.

Még meg sem érkeztünk, és máris eltelt bő másfél óra, riadót fújok, persze mindenki lehurrog, emlegetik, hogy már rég ki kellett volna szerelni a fenekemből a beépített rakétáimat, de én pontosan tudom, hogy nem szabad felborítani még ennél is jobban a napirendjüket. Zéténynek már aludnia kellene, a nagyoknak esedékes az ebéd, jó esetben még a szülők is szusszanhatnak egy fertály órácskát, szóval indulnunk kell!

Juj, majdnem közel mentem hozzátok – mondja Zitánk, jónéhány távölelés, távpuszi és távpacsi után, majd elhangzik az ígéret: ha vége lesz a korona vírusnak, rögtön a második napon hozzátok megyek nagyon közel!

Amikor elmesélem telefonon, Sanyi nagybátyám azonnal kommentálja is a nagy tervet, persze, első nap ők öten fognak örülni, pedig dehogy!

Ugyanis Zitánk azonnal folytatja: első nap sajnos Gusztihoz kell mennem!

Guszti az óvodás szerelme, már az első óvodai napokban, még a nevét is félreértve, folyvást Puszti-ként emlegetve közölte, hogy ő lesz a férje! Guszti sem ellenkezik, már ő is értesült a nagy tervről!

Elköszönünk, már az autóban ülünk, Zitánk, meg a kőből –fából épített kerítésen, a kőalapzaton állva, csak a kis mosolygó arca, csillogó szeme látszik ki a falécek felett, meg a csimpaszkodó kezei, utánunk kiabál biztatóan, második nap, és feltartott ujjaival mutatja a reménykeltő kettest!