Aranyélet

Néhány napja hosszasan idéztem fel hajdani, szeretett piacaim emlékét. Elméláztam azon is, hogy mit vásárolnék így április-májusban, és hálás örömmel és energiával töltöttek fel legjobb jóbarátom szavai, lányaim kedves bejegyzései, barátaim kommentárjai.

Aztán eltelt egy nap, eltelt két nap, és tegnap délután, már megpihenve, olvasgatva, éppen arra gondoltam, hogy jól fölhívom Zsófit, akit egyébként nem nagyon szoktam hívogatni, kivárom, amíg ő jelentkezik, mert egy iskolás, egy óvodás és egy kéthónapos mellett nehéz eltalálni azt az időpontot, amikor éppen nem szoptat, tisztába tesz, ebédet készít, leckét ellenőriz, fürdet, vagy altat, sétáltat, vagy csak éppen megpróbálja lekötni a két nagyot, amíg a – bár már egyre kevésbé – hasfájós kicsi alszik.

Szóval nem hívogatom, de azért aggódom, úgyhogy próba-szerencse alapon megcsörgettem Zsófi lányomat. A leggyakoribb módon jelentkezett be: minden oké Mami, öt perc múlva visszahívlak, ha nem baj! A lényeget már tudtam, dehogy baj, ha visszahív, ha megteheti, mert – ne is tagadjuk – nem ritkán ezeket az ígéreteket elsodorják az események. Elesik, sírva fakad, felébred, megéhezik, nem ért valamit, végtelen a választék!

Most azonban úgy alakult, hogy öt percen belül megcsörrent a telefonom, illetve az egyik kedvenc Louis Armstrong dallamommal, a What A Wonderful World-del Zsófim jelentkezett.

Mami menj ki egy pillanatra a folyosóra – mondta, és ott állt az én nagyobbik lányom, a kezében egy rekesznyi csodával!

Elakadt szó szerint a lélegzetem!

Zsófim, szerintem Zétény megszületése óta, legfeljebb egyetlen kontrollra hagyta el a házukat, és most értem, bejárva Üröm zöldségeseit, megvásárolta azokat a dolgokat, amiket én is vettem volna! Ha csak azokat! Meg még mennyi finomságot! Ráadásul, az én igényes lányom egy krétafestett, antikolt rekeszében „szállította le” ezeket a dolgokat, a tetején egy frissen tört orgona-csokorral!

Hetekig lesz újra erőm a mindennapokhoz! Az eddigieket is bearanyozta, hogy Sárka lányomat hetente legalább kétszer láthattam, ő a folyosón guggolva, én az előszobában, a cipőhúzásra szolgáló puffon ülve pár perceket beszélgettünk a pakkok átadása után, most Zsófimmal beszélgettünk egy két percet, és legalább a szép szemüket láthattam, most már mindkettejükét, ha az arcuk többi részét el is fedi a maszk.

Még most sem olvad le a képemről a mosoly, és a szemem csücskét is folyvást törölgetnem kell!

Még délután megfőztem a kedvenc spárgalevesünket, összekészítettem a tejfölös-édesített epret, apróra vágtam a nagy csokor petrezselymet, ami sóval rétegezve békésen pihen a hűtőszekrény ajtajában, egy kicsi befőttes üvegben.

Az újkrumpli felét ma ebédre megsütöttem, ropogós, aranybarna lett, sok-sok petrezselyem került rá, hozzá karikára penderülő, szépen beirdalt virsli és egy kis szalonna-kakastaréj készült, friss, harsogó salátával.

A levessel, igazi, békebeli, tavaszi ebédem lesz ma! A szívem meg telis-tele hálával és szeretettel!