A mandarinfa

Akárhogy számolom, a következő Húsvétkor éppen 20 éve lesz annak, hogy beköltöztünk a Hunor utcai sorház ötös lakásába. Messze nem tűnik ennyire hosszúnak az itt eltöltött immár két évtized.

A sorszámozás is örökös rejtély marad, hiszen a ház a Hunor utca felől nyílik, ez a címünk is, a sorban álló házrészek a mi esetünkben azonban a 6-os számmal indulnak, és el is érik a leghátsó házrésznél az 1-est. Semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy örökös közös képviselőnk akkor megismert, és azóta töretlen lendülettel fennmaradt (nevezzük nevén) erőszakossága vezetett oda, hogy ebben is ő lett az első.

A házsor másik végén, a 6-os lakásban egy napot sem töltött el az a frissen egymásra talált, de mindkét fél részéről két-két gyerekkel rendelkező pár, akiket voltaképpen az építkezés szellemi szüleinek tekintek, a férfi szülei az egyik szomszéd házban éltek. Nem költöztek be, de pazarul berendezték a házat és a kertet is, máig élvezem az általuk ültetett, különleges bokrok, fák szépségét. Egyebek közt a teraszukra bekerült egy kis mandarinfa, telistele meseszép, narancssárgára érett gyümölccsel.

Azonnal megirigyeltem.

Mint említettem egy napot sem élt itt ez a pár, viszont legnagyobb örömömre nagyon hamar bérbe adták a lakást Csabának és Julcsinak, meg a két gyereküknek, akikkel máig tartó barátság alakult ki, és akik – bátran állíthatom – a legelfogadhatóbb szomszédok voltak egész életemben. Szerették a kutyáinkat, elviselték és értékelték sajátos humorunkat, nem volt közöttük soha egy koccanás sem, viszont nagyon nem szerették a kertet. Így az általam oly nagyon irigyelt mandarinfa minden telet a teraszon töltött, legmélyebb aggodalmamtól kísérve, de csodával határos módon soha nem fagyott meg, minden tavasszal újra és újra kizöldült, viszont soha nem virágzott, és nyilvánvalóan soha nem hozott termést.

Eltelt egy évtized, vagy talán még több idő, és Julcsiék végül az elköltözés mellett döntöttek. Az is kiderült, hogy az eredeti pár, immár felnőtt fiai fognak a helyükre költözni. Ez volt az a történelmi pillanat, amikor elhatároztam, hogy a hányatott sorsú mandarinfára lecsapok. Át is húztam a saját teraszunkra, nagyobb cserépbe ültettem, megmetszettem, megvettem az összes elérhető tápoldatot és tápsót, és elkezdtem az ápolását. Telente a lakás egy hűvösebb sarkában veszítette el a leveleit (talán, rájött, hogy lombhullató, vagy csak hozzászokott J), de tavasszal, amint kivittem a napos teraszra, gyönyörűen kihajtott.

Soha nem virágzott, egészen az idei nyárig. Idén, az ágak végén sorra jelentek meg a finom illatú, alig egy centis, sárga porzós, fehér virágai, amikből egykettőre apró zöldborsó nagyságú, haragos-zöld termések váltak.

Egy-kettő lepergett, de vagy 15 szem kitartott az őszi beköltözésig. Ezúttal a nappali legnaposabb, legmelegebb sarkába került a fácska. Idebent a kis mandarinok tovább nőttek, és elérték a már megvehető mandarinok nagyságát, azonban haragos-zöld színük nem változott.

Titkos álmom volt, hogy esetleg karácsonyra legalább citromsárgák lesznek, magamban már  megfogalmaztam szerény, ám mégis roppant büszke válaszaimat is a látogatóim álmélkodó megjegyzéseire, azonban a mandarinok (egy másik forgatókönyv szerint) egyenként lepotyogtak, némelyik egyben, némelyiknek felhasadt a héja. Az illatuk tökéletes volt, egyet megkóstoltam, az íze savanyúbb a citromnál.

Marci kutyánk minden egyes lepottyant szemet kitörő lelkesedéssel fogadott, és azonnal labda üzemmódban kezdte volna hasznosítani, úgy kapkodtam el előle a jó kis játékot.

Kíváncsian várom a következő tavaszt, remélem rákapott a virágzásra, és most már így is marad.

Kapcsolódó élményem az idei nyárról a VIII. kerület egyik erkélye, éppen valami rendezvényre  mentünk Zalánnal, amikor felpillantva megláttuk a csodát, egy érett gyümölcsöktől rodkadozó citromfát.

Hogyan kell ezt csinálni?