Annyi minden szerettem volna lenni

Legelőször, elég hosszasan, világszép, darázsderekú királykisasszony szerettem volna lenni, ám nálam kétségtelenül szebb húgom születését követően, Édesanyám kellő gyakorisággal ismételgetett mantrája (Marikám, te nem vagy szép, de legalább okos vagy) idővel megtette a hatását, és feladtam, más felé fordultam.

Elsős voltam, amikor tanítónőm inspirációjára (szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy kicsi és törékeny, ám szép lábú és arányos gyerek lettem) beiratkoztam balett órára, és azonmód elkezdtem elmélyülten ábrándozni a világhírű balerina jövőmről. Anyu azonban rövid úton ezzel is leszámolt, „ahogy beiratkoztál, úgy most menj be és iratkozz ki” utasítással utamra bocsátott. Mit volt mit tenni, dadogva és szégyenkezve leiratkoztam (ahogy Zaza unokám mondja, és egyben gyakorolja is, már leiratkozott a fociról mert az unalmas, a népitáncról, mert az fárasztó, és tartok tőle, hogy ez a lista nem itt fog lezárulni).

Ezt a régész korszakom követte, ami még alsó tagozatban kezdődött, ezen belül is elsősorban egyiptológusnak tudtam magam leginkább elképzelni, természetesen újabb piramisokat, kincsekkel teli királysírokat, számtalan múmiát találtam meg és tártam fel álmodozásaimban, és gyakran a nyakamba akasztottam bármelyik fáraó skarabeuszokkal díszített zománcos arany nyakékét, amit természetesen megtarthattam nagy felfedezéseim jutalmaként. Ez elég sokáig kitartó álom volt, amit Anyu csak kézlegyintéssel, és később gyakorta megismétlődő kérdéssel kísért, tudniillik, hogy „aztán mi a fenéből fogsz megélni?”.

A régészkedésről a textiltervező-divattervező álomra tértem át, kilószám gyártottam a divatrajzokat, textilterveket, még egy szilveszterről megmaradt papírtrombitából is modellt gyártottam, és az akkoriban roppant divatos op-art ruhát gyártottam fényes tafettpapírból, szalagokból, emlékszem lila-halványkék színösszeállításban, aztán ezzel szinte egyidőben elkezdtem varrni is a dédmamától megmaradt, még működőképes Singer varrógépen, lettek rémséges, ám lettek viselhető darabok is. Bő anyagforrással látott el az egyik heverő ágyneműtartója, ahol a bécsi csomagokból megmaradt, használaton kívüli ruhákat tartottuk, ezeket fejtettem szét, és varrtam össze (meg össze-vissza J).

A varrás aztán hosszasan jó szolgálatot tett, még az esküvői ruhámat is magam varrtam.

Anyu egyik karácsonyra egy vagy 60 darabos művész-pasztellkréta készlettel ajándékozott meg, ez volt a kezdete a grafikusi vágyálmomnak. Szüleim becsületére váljon, hogy megfelelő türelemmel elviselték, amint az egyik szoba teljes falát teleraktam pasztell-portréimmal, ami tudvalévőleg pereg, ennek folyományaként minden ágynemű és takaró egyre színesebb lett. Eljártam a képzőművészeti gimnázium felvételi előkészítőjére, ahol modellek után rajzoltunk szénnel, grafittal, és meglehetősen elismertté váltam a csoportban, ám végül nem engedték, hogy ott tanuljak, mert olyan pályát kellett választanom, amelyből meg lehet élni, így általános gimnáziumba kerültem.

Ebben az időszakban átmenetileg a fiúk kerültek az álmodozások központjába, a ki kit kísér haza előbbrevaló volt minden egyéb kérdésnél. (Miután én az utolsó olyan évfolyam tagja voltam, akik még csak lányosztályban járták ki az általános iskolát, a koedukált gimnázium fokozott jelentőséget kapott.)

Miután matematikából és a humán tárgyakból egyaránt elég (nagyon) jó voltam, a belső építészetre kacsingatásomat már elfogadható életcélnak tekintette a családom is, ám végül talán Apu iránti, elfogult szeretetem okán jogásznak jelentkeztem. Persze ezt is csak vargabetűvel, egy Külker Főiskola diplomát követően sikerült elérnem, de amikor a 2 éves és 5 éves kislányom bekiabálásától hangos avatásomkor doktorrá váltam, azért büszke voltam magamra.

Közben már csak fazekasmester szerettem volna lenni, agyagozó tanfolyamra is jártam, sőt sokáig otthonra is szerettem volna egy fazekas-korongot, ennek következménye lehetett, hogy mindkét lányomat beírattam az iskolai agyag-szakkörbe, máig őrizgetjük az akkor gyártott harangjaik, hintalovaik, szívecskéik csorba maradványait. Szőni is szerettem volna, de egyik lakásukba se lehetett volna beszuszakolni egyetlen miniatűr szövőszéket sem.

Összességében úgy 60 éves korom körül múlt el az a reggeli jó érzésem, hogy ma kezdődik az életem, ma történik meg az a megvilágosodás, hogy hol is van a helyem, ma eldől, hogy mi az én valódi élethivatásom, kiteljesedik minden, ami eddig rejtve maradt.

Ez nem azt jelenti, hogy azóta boldogtalan, vagy kilátástalan reggelekre ébredek, ellenkezőleg, egyre inkább úgy érzem, hogy megérkeztem. Elég időm volt hozzá!