A leves

Ma carbonara spagettit főztem ebédre, Sárka kedvence, és elé kívánkozott valami leveske. Leveske? Mi a fene ütött belém? Egész életemben utáltam a leveseket, most meg hiányolom?

Nagymamám hagyományos konyhát vezetett, hét közben kétfogásos, hétvégén három fogásos ebédeket főzött, ki nem maradhatott volna a leves.

Én legendásan rosszul evő gyerek voltam, válogattam volna, ha a Nagyi ezt engedi, de a levessel végképp bajban voltam, mert bármennyire utáltam is, a vége mindig az lett, hogy a levessel dugig jóllaktam, a finom, várt és szeretett második fogásnak meg már egyszerűen nem jutott hely a pocakomban. El is határoztam, hogy én aztán a büdös életben soha nem fogok leveseket főzni!

Olyan öt éves korom óta élő családi szólás is az evéshez fűződő viszonyomhoz kapcsolódik. Apu elmesélte (volna) nekem a Piroska és a farkast. Éppen ott jártunk, hogy az álnok farkas, megkerülve Piroskát a Nagymama házához loholt, és ott hamm, bekapta a Nagymamát. Én a saját, közel 100 kilós, gömbölyű Nagyimból kiindulva, és magam elé képzelve egy farkaskutyányi, kilógó bordájú farkast, elborzadtam a feladat nagyságától, és csak annyit mondtam, hogy: Ajjaj! Szegény farkas! Itt volt vége a mesélésnek, s bár nem nagyon értettem, hogy miért zokognak a nevetéstől a szüleim, örömmel könyveltem el a sikeremet.

Mostanában azt veszem észre, hogy egyre többször főzöm Nagyi kedvenc kombinációit, mint például valami kiadós leves, mondjuk füstölt hússal gazdagított, tejfölös, fejtettbab-leves, vagy gulyás leves valami tésztával, palacsintával, dajkedlivel, vagy cseresznyés, meggyes piskótával.

Aztán nagy kedvenc a marhahúsleves, a leveshús külön, hagymás törtkrumplival és gyümölcsszósszal.

Abból a szempontból azért mégsem fordult ki teljesen a sarkaiból a világ, hogy karfiol levest, vagy karalábé levest a fél világért se főznék!

Ugyancsak nagyot fordult velem a föld, abból a szempontból is, hogy évtizedekig a saját konyhámban, minden de minden zsírdarabkát, akkurátusan letisztogattam a húsokról, és kidobtam. Oldalas, vagy tarja, netán csülök be se került a konyhámba.

A Nagyi annak idején ugyanis imádta a zsíros falatokat, a „flaksznis húst”, amit szeletelés közben, csak úgy minden nélkül be-bekapott, „ti úgyse eszitek” jelszóval, én meg kifordultam a konyhából, mert ettől öklendezni kellett, annyira utáltam. Soha nem fogok zsíros húst főzni, fogadtam meg.

Talán a családban elterjedő kerti sütögetések tarja-szeletei, vagy ki tudja milyen élmény hatására, azt veszem észre magamon, hogy mostanában már egyáltalán nem idegenkedem a szaftosabb falatoktól (magamnak is félve vallom be, hogy talán szeretem is), sőt már oldalast is vásárolok, igazán ropogósra sütöm, és rozmaringos fokhagymás, vagy mézes mustáros változatai kifejezetten nagycsaládi kedvencekké váltak.

Miben fordul még 180 fokkal az ízlésem? Ha megpróbálok visszaemlékezni még egyéb dolgokra, amiket teljes szívből utáltam, mint például az örökös masni a hajamban, vagy a fehér cérnakesztyű, na ezekben biztos vagyok, hogy semmiféle égi-földi hatalom nem módosítja örökös ellenszenvemet. De mi van azokkal az apróbb dolgokkal, amik eszembe se jutnak J?

Szóval óvatosan az ítéletekkel, az „én soha” jellegű fogadalmakkal, mert az ember egy pár évtized elteltével, könnyen átkerülhet az asztal másik oldalára!