A Nagyi ideges

Az én Nagyim szinte sohasem volt ideges. Heccelődni – nem mondom – igencsak szeretett, élvezettel hozott ki másokat a sodrukból. Ha vele akart bárki veszekedni, mesteri vitatechnikájával a partner mondandójából olyan érzékkel emelt ki egy-egy mellékszálat, és úgy terelte mind távolabb, az egyre hevesebb vitát az eredeti témától, hogy a végén a kezdeményező dúlva-fúlva feladta. A Nagyi meg jót mosolygott.

Az általános életöröm-teli, derűs hangulat alól azonban volt két állandó kivétel, a rétes és a borsodó.

Nagyi maga gyúrta a rétestésztát, fele réteslisztből, fele sima lisztből, kis ecettel, kanálnyi zsírral, sóval, vízzel, egy tojás sárgájával, és hosszas dögönyözéssel.

Eddig még minden rendben volt, a tészta fél órányi pihentetése alatt Nagyi elhúzta a konyhaasztal az ablak alól a konyha közepébe, hogy körbejárható legyen, elővette az erre a célra tartott fehér abroszt, leterítette a konyhaasztalt, a terítőt meghintette liszttel, és a közepére tette a már pihentetett tészta felét. És ekkor kezdődött a tésztanyújtás és az idegesség.

Tudvalévő, hogy a rétestésztát először széthúzzuk az ujjainkkal, majd tenyérrel lefelé, mindkét kézfejünkkel gyöngéden alányúlva, a tésztát lebegtetve magunk felé húzzuk, és persze közben sasszézva körbejárjuk az asztalt, hogy minden oldalról elvégezzük ezt a mozdulatot. Isten a tudója, hogy hányszor kell körbetáncolni a konyhaasztalt, mire az egészet befedi az egyre vékonyabb, hártyaszerű tészta.

Persze nagyon óvatosnak kell lenni, mert a rétestészta nem szakadhat el, mert akkor menten vége a világnak.

Az szinte már gyerekjáték,, hogy a vastag széleket óvatosan le kell tépkedni, majd az egészet vékonyan olajjal megkenni, végül megtölteni, felgöngyölni az abrosszal, és újabb idegbaj, amíg a hosszú rétest belehajtogatni a tepsibe, eközben is elszakadhat, és akkor a résen dől kifelé a töltelék.

A Nagyi egyfelől meg akarta nekünk tanítani a réteskészítést is, másfelől viszont pontosan tudta, hogy ha mi is hozzáérünk a tésztához, az menthetetlenül elszakad, és piszkos lesz. Hiába mosatott velünk kezet a tésztagyúrás előtt, de egy gyerek keze egy perc alatt újra maszatos lesz, ezt számtalanszor megtapasztaltuk, amikor egyéb tésztákból adott nekünk egy-egy kisebb darabot, hogy is formázzuk, gyúrjuk. A Nagyié szép aranysárga volt, a miénk legfeljebb ezüstszürke, már a második mozdulattól.

Szóval Nagyi lelkében harcolt a tanítani vágyódás és a tésztája féltésének érzése, és ettől, na meg a kiszakadás veszélyétől olyan ideges lett, hogy szikrák pattogtak körülötte. A vége többnyire az lett, hogy beküldött bennünket a szobába, hogy foglaljuk el magunkat valamivel, noha ennek is volt jócskán kockázata, mert a Nagyiféle pedantéria és a gyerekjáték nem voltak egymás jó barátai.

Szóval imádtuk a rétest, de utáltuk amikor rétes-sütésre került sor.

Még ennél is rémesebb volt a helyzet, ha a Nagyi aranygaluskát sütött, mert ahhoz mindig készített borsodót is, és az maga volt a halál.

A borsodót Nagyi a gáz fölött, forró vízzel félig telt lábos fölé tartott réz habüstben készítette, a tojássárgákat cukorral, kis liszttel, némi vízzel és savanykás fehérborral habosította folyamatosan, amíg a sodó össze nem állt, el nem nyerte azt a krémes-habos állagot, amit kellett. Ha túl forró volt a víz, a tojás megfőtt és kicsapódott, ha nem volt elég forró, sohasem főtt meg, és nem lett krémes. Egyfelől irtó fárasztó volt az a jó negyedórás, szakadatlan habverőzés, főként mert akkoriban még nyoma sem volt semmiféle elektromos habverőnek, csak kézi erővel lehetett számolni, másfelől koncentrációt igényelt, folyamatosan oda kellett figyelni a sodóra.

Amikor már megfőtt, és megfelelő volt Nagyi szerint is az állaga, még korántsem volt vége a folyamatnak, mert lehűlés közben is folytatni kellett a habverőzést, igaz nem folyamatosan, ám rendszeresen.

Gyerek, forró víz, habverőzés, odafigyelés, sok ez egyszerre. Nem csoda, hogy Nagyi ilyenkor is ideges volt.

Hova vezetett mindez?

Saját háztartásomban összesen kétszer nyújtottam rétest, aztán találtam az Óbudai piacon egy nénit, aki a saját rétesét árulja, és tőle veszem a tésztát, ha rétest sütnék.

Aranygaluskát, főleg ha már megérett a saját diónk, többször sütök, Sárkának is kedvence, viszont mindenféle sodó helyett egyszerű tejpudinggal (Sárka nem szereti a vaníliát L), vagy csokoládé pudinggal tálalom, fél liter tej, egy tojás, egy evőkanál liszt, 15-20 szem szaharin, és közvetlenül a villanytűzhely 1-es fokozatára tett, vastag talpú vaslábosban kevergetve sűrítem be. Annyiban tartom magam a hagyományokhoz, hogy én is kézi habverővel kavarom a pudingot. Juszt is!