Sárkám az első családi babona-füzér után azonnal reklamált, hogy és a sószórás, és a lekopogás?
Hát igen! Az ember bizony
imitt-amott kihagy ezt-azt.
Ha kiszóródik a só, az
veszekedést jelent. Ez nyilván még annak a korszaknak a figyelmeztető babonája,
mikor kincs-számba ment a só, és aki azt óvatlanul kiszórta, hát bizton
számíthatott veszekedésre, leszidásra, megtorlásra.
Mi ezt a fenyegető veszélyt úgy
szoktuk elhárítani, hogy azonnal imitálunk, egy rövid, emelt hangú összeszólalkozást,
és elégedettek vagyunk, hogy rászedtük a balsorsot.
Sárka valahonnan hazahozta azt a
szokást is, hogy a kiszóródott sóból, egy csipetnyit az ember bal válla fölött,
a háta mögé dob, ezzel mintegy maga mögött tudva a veszekedést is, de én ebben
- bevallom - nem nagyon hiszek, elvégre nem áll mögötte a többgenerációs családi
hagyomány, de azért, für alle felle, dobok egy kis sót hátra.
Egy családi szólás is kapcsolódik
a sóhoz, azokra a párokra, akiknek együttlétét nem tekintették tartósnak, mondták
az öregjeink, hogy na ezek se esznek meg együtt egy kiló sót!
Ha valakit, valamit dicsérünk,
örülünk valaminek, és ezt ki is mondjuk, elégedettek vagyunk valamivel, azt
azonnal le kell kopogni, fán, bal kézzel, alulról fölfelé, háromszor, hogy el ne
pénecoljuk.
Ha valakinek sok szerencsét
akarunk kívánni, ezt nem mondjuk ki, hanem csak háromszor megköpködjük, ez
inkább csak a jobb oldala mentén, a levegőbe mondott phü-phü-phü, nem igazi
köpködés (azt inkább néhány hang kiejtésére tartalékoljuk J).
Apu nem viselte el, ha a kenyeret
a domború felére téve találta. „A hóhér kenyere!” mondta, és azonnal a talpára
állította a veknit, mert a felfordított kenyér balszerencsét hoz a házra.
Gondoltam megnézem a Google-ban,
ahol ezt találtam: „egykor a hóhér a várostól kapott napi egy kenyeret plusz
fizetségként. A pék pedig, azért, hogy ne maradjon kenyér nélkül a hóhér, egyet
megfordított, azt tilos volt másnak adni.”
Apu meséje kicsit másképp szólt,
szerinte az asszonyok maguk dagasztották meg a család heti kenyér-mennyiségét,
de a pékségben süttették ki. Mindenki megjelölte a saját kenyerét, speciális
bevágással, formával, mintával, a pék meg hazaszállította a már kisült
kenyereket. Az emberek tudomásul vették a hóhér létezését, ám nem kedvelték,
féltek tőle, nem barátkoztak vele, és a péknél sütött házi kenyerek
hazaszállításakor, megvetésük jeleként, fordítva tették a hóhér kenyerét, a
halom tetejére.
Ha a családban bárkit bármilyen
baj ér, megüti magát, elesik, karambolozik, beázik a lakása, akkor biztos, hogy
jön egy másik családtag, és megjegyzi, hogy gondolj arra, hogy ez milyen
nagyobb bajt vitt el a fejed fölül! És akkor mindannyian elgondolkodunk,
kedvenc lidércnyomásaink kis gyűjteményét elsoroljuk magunkban, és örömmel állapítjuk
meg, hogy valóban, ennél sokkal nagyobb baj is érhetett volna bennünket,
elvégre ez javítható, reparálható, elmúlik.
A kaka (már bocsánat) - bármilyen
formájában – szerencse. Ha álmodunk vele, ha belelépünk, ha elönti a WC-t.
Büdös, nehezen takarítható, undorodunk tőle, fertőtleníteni kell, de hát csak
megéri, hiszen szerencsét jelent!
Abszolút szerencse, a négylevelű
lóhere. Csöpi nagynéném mindenhol megtalálja a kis mutánsokat. Mi ritkábban, de
azért számtalanszor megesik, hogy egy-egy vaskosabb könyv újraolvasásakor,
egyszer csak a párnámra esik egy-egy préselt négylevelű-lóhere levélke. Ott
gyűlnek az éjjeli-szerényemen, nagy öröm törölgetéskor!
Betegséget nem szabad hazudni,
mert utolér! Hányszor szeretnénk egy-egy kellemetlen feladat alól kibújni
azzal, hogy kitört rajtunk a hasmenés, vagy fáj a fejünk, vagy hőemelkedésünk
van. Ki ellenőrizheti? De Nagyi belénkverte, hogy ha betegnek lódítjuk magunkat,
az bizony be is következik! Talán így (is) nevelt bennünket, az igazmondásra.
Nálam sajnos túlteljesített, kényszeres igazmondó lett belőlem, és ez –
higgyetek nekem – legalább annyi gondot okoz, mintha néha-néha képes lennék
némi ferdítésre. Bár elhallgatni dolgokat, na azt már tudok (alig 60 évnyi
gyakorlást követően)!
Nem szabad engedni, hogy bárki,
bármilyen testi bajt, rajtunk megmutatva demonstráljon, mert az „átviszi a
bajt”. A nézze drágám, itt hasogat, ott szaggat, emitt nyom, egyenes útja
annak, hogy mi is átéljük, pont ugyanazt a szenvedést. Ha végképp nem sikerül
elkerülni, hogy a mesélő a mi testünkön mutassa be az egészségügyi problémája
topográfiáját, akkurátus simogatást kell alkalmazni!
Ha beütjük a könyökünket, az
váratlan vendéget jelez. Nagyi (és persze Csöpi is, nyilván) még azt is tudta,
hogy melyik könyök, milyen nemű vendéget jelez előre. Ha azonban akkurátusan
megsimogatjuk az ütés helyét, elkerüljük a váratlan vendéget.
Második fordulóra, ennyi jutott
az eszembe J!
Ha több is eszembe jutott volna, az én mesém is tovább tartott volna!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése