Marci kutyánk (rákiabálás esetén
Márton), a hatodik a velünk élő kutyák sorában.
Első kutyánk, a szegény
rövid-életű Gréti volt, mis is teljesen gyakorlatlan gazdik voltunk, és sajnos
csak későn vettük észre, hogy minden oltás és orvosi vizsgálat dacára a hozott
giliszta-fertőzés és a szerzett valamilyen vírus visszafordíthatatlanul
legyengítette szegényt. Gréti tacskó volt.
Az űrt, amit egy kutya hagy,
csakis egy kutya képes betölteni, így került hozzánk másodikként egy erdélyi
kopó, akit Gusztinak neveztünk el, a gyerekek akkori iskolájának igazgatója
után, és nagy örömmel kiabáltunk rá, hogy Gusztáv! Guszti egy évig élt velünk,
és mindent megrágott. Az egyetlen gyapjú szőnyegünkbe gyerekfej nagyságú lukat
rágott, az aznap vett csizmám szárát kirágta, a könyveket, a szobanövényeket,
az ablakok belső párkányait, volt, hogy nem tudtunk bemenni a lakásba, az ajtó
elé hurcolt, megrágott könyvrakás miatt.
De ezt még tudomásul vettük
volna, elvégre a kutya is neveli a gazdáját, legalábbis a dolgok elpakolására,
viszont amikor felemelt hátsó lábbal, az egyik szekrény sarkát kezdte
megjelölni, mint a saját territóriumának egyik határát, no akkor kerestünk
neki egy vadász gazdit, és Guszti oda költözött. Ekkor ott tartottam, hogy soha
többé nem akarok kutyát!
Következő nyáron, a férjem
születésnapjára testvéremék egy nagy, piros szalaggal átkötözött dobozzal
érkeztek, amit nekem adtak át. Nem is értettem egészen addig, amíg kibontva a
csomagot, egy törpetacskó rám nem nézett, ő lett a mi Fifi kutyánk, aki közel
15 évig aranyozta be a napjainkat. Fifi olyan okos volt, hogy szemrebbenés
nélkül hazudott.
Amikor már egy csúnya betegség és
méh-eltávolító műtét után meggömbölyödött, szívbeteg lett (ugyanazokat a
gyógyszereket szedte, mint Apu, néha Apu kölcsön is kért Fifi gyógyszeréből J),
és féltünk, hogy hogy lassan elhagy minket, Sárka kapott egy west highland
white terrier kutyát. Ő lett a mi Odink (tudjátok: Catullus, Odi at amo, bár Amo sokkal jellemzőbb lett volna, de az Odi rövidebb és kuckószerűbb, azaz kutyaszerűbb).
Az valami csoda volt, ahogy az
öregebb kutya megnevelte a kicsit! Nekünk alig volt dolgunk a szobatisztaságra
neveléssel, a rágásokkal, majdnem mindent elintézett Fifi.
Aztán egyszer csak Fifi végképp
mozgásképtelenné vált, és elhagyott bennünket. Igen ám, de ekkorra, már
megszoktuk, hogy két kutyával élünk, és Zsófiék szervezésével és segítségével
karácsonyra megérkezett hozzánk életünk nagy szerelme és tévedése, egy trikolor
beagle, Pepe.
A beagle szinte nevelhetetlen.
Vagy három kutyaiskola turnust végigjárt (mondtuk is, hogy a kutyánk diplomás),
szépen ment is láb mellett, parancsszóra megállt, de amint egyedül maradt,
kinyitotta például a kis kocka orrával a hűtőszekrény ajtaját, és amit ki
tudott túrni magának, azt megevett. Nem cipőt, vagy szőnyeget (már nincs is a
lakásban, viszont van padlófűtés) hanem a finom főtt ételt. Sütésre előkészített
rakott kelt, nagy fazék húslevest, sült pulyka mellét.
Odink végnapjait Sárka sajnos
egyedül csinálta végig Ráckevén. Pepe egyedül maradt. Sárka elkeseredetten
vágyott egy második kutyára, én sokáig dacosan ellenálltam, ám végül beláttam,
hogy együttélő felnőttek egyikének sincs joga a másik boldogságának gátat
vetni, így visszaléptem.
Sárka talált is egy hirdetést,
hogy westie kölyök sok sok pénzért eladó, el is szaladtak valahova Budapest
másik végébe, és visszatértek a mi Marcinkkal.
A kis kétmaroknyi hógombóc
betegen, tragikus bolha-allergiával érkezett, kamillás fürdőkkel és kímélő
bolhairtókkal valahogy rendbe hoztuk, kézzel etetgettük falatonként (a házi
májpástétom és a rizs volt a kedvence), és lassan-lassan fejlődésnek indult.
Pepe nagy utálattal fogadta, a legnagyobb ívben elkerülve a kis kutyakölyköt
közlekedett a lakásban, tüntetőleg felment az emeletre (a kicsinek nem
engedtük).
Ezzel a kutyavétellel
megteremtettük az egyik örök beszólási apropót a családban és baráti körben,
ugyanis Marci minden, csak nem westie. Talán még 6 hetes sem lehetett, amikor
eladták, ezért felelt meg méretben egy hathetes westie kölyöknek. Ahogy nőtt,
egy golden retriever és kuvasz keverékének mutatkozott, mára, már felnőtt
kutyaként, a combomig ér, állva simogathatom a fejét.
Szegény Pepénket is ugyanaz a
fertőzés, műtét, és utána kialakuló rákbetegség vitt el, mint Odinkat.
Most egy kutyával élünk, igaz,
hogy ez az alső nagytestű kutya az életünkben, és a második (igaz
ivartalanított) kan, a sok nőstény között, de állíthatom, hogy mind közül Marci
a legokosabb.
Nálunk – háttérzajként – szinte
állandóan működik a TV, az Animal Planet, vagy a TLC.
Tegnap délután békésen
olvasgattunk, néha meg-megszólaltunk, kávéztunk teáztunk, amikor arra lettünk
figyelmesek, hogy Marci, a vadászó morgásával áll a TV előtt, és először a
cápákat (valami beharangozó volt), utána pedig az oroszlánkölyköket, és a
hiénákat akarja elijeszteni, figyelmeztetni, hogy jaj lesz nekik! Aztán, ahogy
szokta, figyelmeztetett engem is, hozzám szaladt, fejét a lábamra téve, a
szemembe nézett, majd visszaszaladt a TV-hez, ott morgott egy sor, majd
visszanézett rám, hogy most már tegyek én is valamit, majd megint morgás, vagy
fél órán keresztül riasztotta az „ellenséget”, és figyelmeztetett bennünket.
Most már jól meg vagyunk védve!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése