Tinike

Tinikét kénytelen vagyok eredeti nevén nevezni, mert ő egy valódi jelenség, nem tűrne meg semmiféle álnevet.

Tinike voltaképpen Ili nagynéném gyerekkorból megmaradt, örökös barátnője volt, ők négyen, Ili-Vili, Tini-Laci, nagyszerűen mutattak ráckevei Duna-parton nyaranta, alacsony, fekete, világító-kék szemű, bögyös, karcsú Ili néném, a júnói termetű, fehér kontyos bikinis Tinike, és a két életük végéig vékony, magas férfi, a korán őszülő Vilike, és a halála előtt is barna hajú Laci, büszkén viselték az irányukban megmutkozó érdeklődést. Tinike felháborodottan mesélte, hogy az utcai szobájuk leeresztett redőnyének résein, hogyan leselkedtek Ráckeve szemfüles férfijai, amikor ő – gyanútlanul – a reggeli öltözködéssel volt elfoglalva. be tudott azonosítani, azoknak holtuk napjáig sem köszönt vissza!

Aztán Sárkám, Ráckeve helynévváltozatairól kezdte írni a diplomamunkáját, és ekkor Tinike, a hajdani vízimolnár dinasztia, harcos lokálpatrióta utódja, hirtelen a mi barátnőnkké vált.

Tinike mindent tudott Ráckevéről (persze minden lakosáról is), tudta a fura terület- intézmény-nevek eredetét (Gatyaülep – a formája miatt, Hatcsöcsű – a kocsmában kiszolgáló három hölgyre tekintettel), régi térképeket szerzett, összeköttetéseket élesztett föl egy-egy beszélgetés kedvéért.

Már a kezdetektől volt ebben a barátságban néhány disszonáns elem, ugyanis engem rendre összekevert Ili nénivel (akivel akkoriban már nem tartották a kapcsolatot), és olyan, az ő gyerekkorukban megesett történeteket, személyeket idézett föl, melyekre én legföljebb udvariasan hümmögtem, ő viszont rendre kigúnyolt, és örömmel triumfált, hogy lám-lám az ő memóriája verhetetlen. Természetesen a kisváros minden lakójáról tudósított, ami roppant unalmas volt, hiszen nekünk halvány sejtésünk sem volt, hogy kiről is van szó.

Ezt még halál nyugodtan elviseltük volna, ám Tinike, aki kiterjedt információs hálózatot tartott fenn, amint megérkeztünk, szinte azonnal értesült erről, és azonnal, meg egyébként is a legváratlanabb pillatokban bukkant fel az életünkben, nem volt reggeli tovább-alvás, délutáni szendergés, vendéglátás nélküle, mert a botjával kitartóan addig verve a bejáratot, a fém kocsikaput, az utcai szoba ablakát, amíg fel nem riadtunk erre, és be nem engedtük. Már ha zárva volt a bejárat, mert kevei szokás szerint napközben (korábban) soha nem zártuk a kaput.

Az utcán is – ha elfogott – addig nem eresztett, amíg a mondandóját nem ismertette, megragadta a karomat, és addig szorította, amíg a története tartott. Mindegy volt, hogy húsz kilónyi piaci áru lóg a vállaimon, vagy éppen bezárás előtti, utolsó gyors vásárlásra futottam (volna), Tinike totális elsőbbséget követelt ki magának.

Szégyen-gyalázat, de lassan-lassan menekülő üzemmódra váltottunk, elkerültük az ismert útvonalait, azonnal beálltunk a kertbe az autóval, és nem parkoltunk a ház előtt, azonnal bezártuk és berigliztük a kaput. Voltaképpen még most is így élünk.

Egyre több megrendelés volt, egyszer hónapokig kerestem valamilyen aszaltszilvás marcipán-csodát, amit valahol vendégségben evett, és a boltokban hiába keresett. Az édesség miatt úgy kétnaponta hívott fel telefonon, és mindig roppant elégedetlen volt, hogy még mindig nem találtam meg a kedvencét.

Nekem még akkor élt az Édesanyám, akinek az igényeit szintén nem volt egyszerű teljesíteni. A napi minimum ötszöri, kötelező telefon, a bevásárlás, a főzés, az ebéd szállítása, templomba, orvoshoz szállítás, gyógyszerek felirattatása, receptek kiváltása, bevásárlásra vitel, adott elég programot. Anyu még így is elérte, hogy szinte folyamatos bűntudattal éljek, gyakran nem vette fel a telefont (főleg, ha valamiért neheztelt), és ilyenkor hagytam csapot-papot, és abban a félelemben, hogy megint lezuhant a vércukra, és ájultan fekszik kádban, székben, földön, felvezettem, vagy feltaxiztam hozzá, mondjuk egy olyan megjegyzés kedvéért, hogy „már éppen elfelejtettem beszélni, mert soha nem jön hozzám senki”, vagy éppen beadta a szomszéd a 20 zsömlét, mert „nincs, aki nekem vásároljon”.

Élt még Ili néni, neki csak heti két telefonhívással és minden családi rendezvényre meghívással tartoztam, de intrikái mindig felkavarták a családi állóvizet.

Csöpi nagynéném – aki Isten áldásával, még most is él – ehhez képest csekélység volt, csak heti egy telefon, családi rendezvények, viszont ő még azt is képes volt megkritizálni, hogy miként köszöntjük fel. Jaj annak, aki azt mondja, hogy „Boldog születésnapot!”, mert micsoda jókívánság az, hogy ez az egy nap legyen boldog, na és a többi?

Szóval Tinike nélkül is bőségesen el voltam látva idős és igényes dámákkal és a követelményeikkel, Tinike szegény egyre inkább terhessé vált a számomra.

Pedig még ajándékot is kaptam tőle, a családi vízimalomból egy pitlét, egy fából készült merítőedényt, amivel a gabonát, vagy a lisztet adagolták. Ma a tornác egyik ablakában áll.

Tinike másoknak is rá tudott menni az idegeikre, szerintem az önkormányzat úgy fél tőle, mint ördög a tömjéntől, viszont elérte, hogy Ráckevén a főutca központi szakaszán kívül, egyedül az ő utcájukban van a kandeláberek nyakán muskátli, és ezt is meglocsolják esténként az önkormányzati autóval, az ő szívós munkájának (és tárgyainak) köszönhető a helytörténeti múzeum vízimolnár kiállítása, és teljesen biztos vagyok abban, hogy a Dunán rekonstruált vízimalom (gyerekkoromban még létezett az eredeti) felállításában is benne volt a keze. 

Tinike még az egyházzal is összerúgta a port, eredetileg református volt, de összekülönbözött a lelkésszel, és ettől kezdve, tüntetőleg, a református templomtól egy ugrásnyira álló, katolikus templomba kezdett járni.

Annyira jutottunk Tinikével, hogy kezdtünk nem lejárni Kevére. El is maradtunk egymástól.

Csaknem egy évtizednyi bujkálás, Keve-kerülés után, a közelmúltban a Testvérem egyetlen fiú unokájának keresztelőjére mentünk, gyanútlanul. (A Testvérem 3:1 arányban fiús anya, és 3:1 arányban lányos nagymama, íme megint a mindig, mindenben megmutatkozó harmónia J.)

Kivételesen nem tett szemrehányást, de tudatta, hogy a napokban betöltötte a 88. évét. Meglesz a száz is Tinikém! válaszoltam, és jeleztem, hogy sietek, mert családi esemény lesz.

A kérdésre: hogy a Testvérem unokájának esküvőjéről van-e esetleg szó, megálltam, és nem nevettem el magam, ezek szerint gondolatainak, a generációk közötti lóugrásai sem változtak!

Isten éltesse Tinikét!