Jégeső, vagy jeges eső, majdnem
mindegy, de most, augusztus elején, olyan zápor van nálunk Óbudán, hogy csak
na!
Már egész nap bolondozott az időjárás,
hol hét ágra sütött a nap, én szaladtam, és kitekertem az árnyékolót, majd
tettem-vettem, főztem, és csak arra figyeltem föl, hogy tök sötét van.
Kiszaladtam, hogy mennyi felhő van az égen, és visszatekertem az árnyékolót.
Ezt többször is végigjátszottuk, de persze a palacsintasütés utáni, kötelező
hajmosáskor rossz volt a ritmus, és megázott az árnyékoló. Sebaj, majd
megszárad, végül is igazán meleg reggeleken én locsolom meg a slaggal, hogy
átmenetileg hűtse a ház déli frontját, vagy legalábbis elodázza a
felmelegedését. Amikor egyszerre esett az eső, és sütött a nap, kiszaladtam
megint, a kertbe is, a bejárat felé is, hátha látok egy szivárványt, de a
szivárványok ma máshová költöztek.
Tavaszi, nyári záporok idején
mindig eszembe jut, hogy az óbudai, Szépvölgyi úti házban milyen rettegést
okoztak a záporok. Először is ott volt a beázás örökös réme. A ház tetőjét
ugyan szinte minden évben javíttatták Apuék, azonban a lejtőn épült sváb ház,
amibe tudvalévőleg a mészkő kockától a vályogtégláig, az égetett tégláig, a
vert falig, mindenféle anyagot beépítettek a takarékos elődök, másképp mozgott,
mint egy egységes anyagból készült ház, ez okozta, hogy a tetőzet gerendái,
lécei és cserepei is elmozdultak.
Most igazán rázendített a zápor,
és az eddigi, zöldborsószem nagyságú jég átadta a helyét a mogyoró
nagyságúaknak. Szépen pattognak, egy a nyitott teraszajtón át, a nappali
közepéig, viszont nem csukom be az ajtót, mert végre lehet levegőt kapni!
Szóval a záporoknál, mi mindig
féltünk, bár mintha akkoriban nagyobb rendben következtek volna, mint mai
napság, először is április volt a fő időszakuk, aztán pechesebb évben június
8-ától Medárd napjától lehetett számítani a 40 napos záporos időszakra, amit
ugyan nem számolgattunk, de augusztusban – emlékeim szerint - ritka volt a nagy
eső, mi mindig akkor nyaraltunk, és ritkán kényszerültünk szobafogságra.
Az óbudai rettegés másik fő oka a
kanális volt. Aki a Szépvölgyi úton lakott, az tudja, hogy nagy zápor esetén a
hegyről valóságos kiáradt patakként zúdult le az esővíz, remek móka volt abban
mezítláb járkálni, főleg amikor gyakori hegyi sétánkat szakította félbe az eső.
Nem ritkán a Bécsi úton, a Lajos utcában a Szépvölgyi út környékén még a
közlekedés is leállt, sem a Bécsi úti villamos, sem a Lajos utcai buszok nem
bírtak a vízzel.
A hegyről lezúduló vizet a Lajos
utcai, Kolossy téri kanálisok képtelenek voltak elnyelni, csak lassan, egy-két
óra elteltével
A mi házunk mindkét udvarán volt
egy-egy kanális, a fölső udvar szerencsére fedett volt, és magasabban is
feküdt, három-négy lépcsőn lehetett lejutni az alsó udvarra. Az alsó kanális
viszont már a Kolossy tér szintjén volt, és hiába kövezték ki az alsó udvart
lejtősen, helyet adva az összefolyásra, a mi kanálisunk sem nyelte a vizet.
Mi lányok, Anyuval minden
zápornál ott álltunk az ajtóban, és azt szemléltük, hogy még hány centit
emelkedhet a víz, hogy menthetetlenül átlépje a küszöböt, és elöntse a szobáinkat.
Minden alkalommal alkut akartunk kötni a Teremtővel, hogy most, de rögtön
álljon el az eső, fohászaink azonban nem nyertek meghallgattatást.
Én csak 24 évet éltem a
Szépvölgyi úti házban, és egyetlen egy alkalommal sem érte több esővíz a szobáink
padlóját, mint amennyit a cipőnkön behoztunk, ez azonban nem szegte a
kedvünket, minden egyes otthon átélt zápornál a műsor azonos volt, szorongás az
ajtó előtt, fohászkodás, centik saccolása.
Hiába no, végtére is az ember
ragaszkodjék a jól megszokott lidércnyomásihoz, rettegéseihez! Ha egyet leküzd,
ki tudja mit talál ki a helyére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése