Apu istápoltjai

Édesapám mesteri érzékkel választotta ki, és megdöbbentő következetességgel, olykor életfogytiglan támogatta istápoltjait.

Apu a család egészétől elvárta, hogy mindannyian kedveljük a választottjait, ami nem minden esetben ment könnyen.

A leginkább szerethető közülük, a szegény Haszfatter Ferike volt, akit Apu is örökölt Terus nénitől. Ferike, a Ráckevei szeretet-otthon örökös lakója, vasárnaponként kapott kimenőt, és első útja alighanem hozzánk vezetett.

Mindig öltönyben, kalapban érkezett, mindenkit végigpuszilgatott, majd letelepedett a konyhaasztal sarkához, és mialatt megivott két pohár bort, elmesélte a maga történeteit. Ezt sajnos azonban csak Apu értette, mert szegény Ferikét, és ikertestvérét, Bözsit, az anyjuk annak idején máktejjel csitítgatta, így mindketten súlyos szellemi károsodást szenvedtek el, és a fejlődésben is visszamaradtak. Pedig az apjuk, faluszép férfi volt, és talán volt egy egészséges testvérük is, de a mezei munka mellett az ikrekkel végképp nem tudtak a szülők foglalkozni, úgyhogy pálinkás kenyér, máktej egész nap, etetés este és reggel, ez volt a módszer. Az ikertestvér, Bözsi befelé fordulóvá vált, el sem hagyta az otthont, Feri viszont nagy csatangoló és mesélő volt, csak nagyon kevesen álltak vele szóba.

Ferike kortalannak látszott, gyermekien ártatlan, derűs, porcelánkék szemével, sima arcbőrével, gyerek-felnőttnek látszott (ami bennünket gyerekeket igencsak zavarba hozott). Az is, hogy nem értettük a szavát, és ezért nem is tudtunk válaszolni neki. Mire megitta a két pohár bort, kipirosodott az arcocskája, meggyorsult a beszéde, és lassacskán elköszönt, folytatta a vasárnapi körjáratát. Terus néni minden alkalommal megemlegette, hogy Ferike hogy büszkélkedett neki a nyakkendőivel, hogy tudniillik van neki kettő is, sárgaborsó-csuszpájz színű, meg szilvalekvár színű. Nálunk minden, ami drapp, és minden, ami lilás-bordó Ferikét idézi, azóta is.

Ennél jóval nehezebb eset volt a Böske. Apu, amint Terus néni egyre gyengült, majd szegény már meghalt, és a ház az év nagyobb részében már üresen állt, mindig fogadott segítőket, akik a kertet művelték felesbe’, és télen-nyáron takarították a ház előtti járdát. Ezek között az első volt a Böske.

A Böske, jelenség volt. Egy szál fog nélkül (bár volt vasárnapi fogsora), folyamatosan tele szájjal mosolygott, vagy nevetett, beszélt és selypegett, pöszögött, gyűrött, piszkos nyáriruháján mindig melles kötényt viselt, lábán harisnyából szerkesztett, sikkes kis bokazoknit, egy ollóval, használt cipőből fazonírozott papucsot. Ősz, dauerolt haja mindig kócos, mosatlan, rendetlen volt. A biciklijén szállította a kedvenc kapáját, szatyrait, és mindenbe beleszólt. Naponta állított be, mindenkit végigpuszilt, megemelte Anyu fazekain a fedőket, belekóstolt az ételbe, kommentálta, hogy így kell főzni, vagy másképp, ő így, meg úgy szereti. Majd nagy kacagás mellett levonult a kertbe, kapált vagy két percig, és dolga végeztével hazavonult. Közben megette az első termést a barackfáról, vagy a cseresznyefáról. Meg a másodikat is. A fényképes dobozban lapozgatva egy fényképet találtam Böskéről, tanúsíthatom, hogy soha nem nézett ki így, mint ezen a képen!

Idővel férjhez ment Bobek Jenőhöz. Jenőt nem jellemezhetem jobban, mint, hogyha Löw rabbit a sors Prága helyett Ráckevére sodorta volna, akkor Jenőben testesült volna meg a tökéletes Gólem. Nagydarab volt, darabos, szögletes mozgású, suta, a maga gondolatai alapján csak annyit tett, hogy lekapta a fejéről a sapkáját, és földre szegezett tekintettel, folyamatosan forgatta a két kezében. Stílustöréssel, egy hetyke kis Hitler-bajuszt viselt az orra alatt.

Bobek úr volt teória-gyártó Vili nagybátyám szemében a felnövekvő, autodidakta, falusi értelmiség mintapéldája, ugyanis olvasott, és keresztrejtvényeket fejtett. Vili bácsi, a maga (kellemetlen) magas hangján, hosszas eszmefuttatásokba bocsátkozott Bobek úr és társai jelentőségéről, a szocialista társadalom pozitív hatásairól (akkoriban ebben hitt mélyen, csak a 90-es éveiben lett istenfélő). Ha a partnere, akit eszmefuttatásaihoz elcsípett, abban a reményben, hogy Vili bácsi, (aki mindig a földre nézve fejtegette téziseit) talán már elfelejtkezett a jelenlétéről megpróbált eloldalogni, hát pórul járt, Vili bácsi megragadta a karját, és mindaddig fogva tartotta, amíg be nem fejezte eszmefuttatását.

Böskéék templomjáró emberek voltak, és vasárnaponként, fejenként egy krémessel jelentek meg nálunk, amit a kávéjuk mellett, nagy örömmel el is fogyasztottak, bennünket soha meg nem vendégeltek volna, erre a testvérem emlékeztetett, mert én már elfelejtkeztem róla.

Úgyhogy mi ketten, a testvéremmel megszerkesztettünk egy kiáltványt, amelyben „vérdíjat” tűztünk ki a Böske kiűzőjének javára, és kitűztük a fáskamra falára. Apu persze azonnal leszedte (bár szerintem Böske írástudatlan volt), de nem neheztelt meg ránk. Aztán valahogy Böskéék elmaradtak, talán Anyu volt eredményes, aki nem tudta megemészteni, hogy Böske valósággal leszedte róla a fürdőruháját, és Anyunak újat kellett vennie.

A segítők sorában a következő a Boros Feri volt (nem ez volt az igazi vezeték neve, de a bor iránti olthatatlan vonzalma miatt, csak így emlegettük). Ferinek is volt vagy négy foga, de ez nem akadályozta abban, hogy rendszeresen félrelépjen, amit viszont a felesége nem vett jó néven, úgyhogy Feri elég gyakran töltötte az éjszakát a ráckevei tornác hosszú padján.

Feri fantasztikus, színes szóképekben fejezte ki magát. A „hogy van Ferikém a feleségével” kérdésre adott egyik válasza az volt, hogy „mint a küszöb, se kint, se bent”. A másik klasszikus, szintén a házastársi kapcsolatát illetően: „úgy vagyunk, mint a tollseprű, szétállunk!” Ezeket máig idézzük.

Feri sem végezte a dolgát, ám attól még kapta a havi járandóságát, aztán amikor már végképp az ital rabjává vált, és nem is vállalt munkát, következett Misi bácsi, a volt csendőr.

Misi bácsi igazi agresszív, arrogáns, de öregen is mutatós, jó kiállású pasas volt, aki terrorizálta a környezetét, minket is. Rettegtünk a haragjától. Sárkát imádta.

Apu, Anyu már nem nagyon jártak le Ráckevére, aztán Apu már meg is halt, Misi bácsi meg rajtam ragadt, mint szamáron a fül.

Hallgathattam előadásait, hogy mit, hogyan kellene megcsinálni, meg fizethettem, de egyre kevesebb munkát kaptam cserébe, és az is olyan volt, hogy jobb lett volna, ha el sem végzi. Például a hét elején szárastul, tövestől kitépte a fejtett babot a karók mellől, a tornácon lévő asztalra halmozta, és mire szombaton leértem, már rohadt, száradt, használhatatlan szemetet találtam, amivel csak a kukát tömhettem meg. Máskor a földre pottyant beteg, és a fáról szedett félérett birsalmákat halmozta keverve az asztalra, hasonló végeredménnyel.

A házat mindig kitakarítva hagytam ott (ez így van most is), de mire visszaértem mindenhol Misi bácsi 45-ös bakancsának sáros nyomait találtam, és még végig kellett minden alkalommal hallgatnom, hogy mennyire gondatlan gazda vagyok, bezzeg az ő kertjében, így meg úgy mennek a dolgok, mint a karikacsapás.

Megelégeltem, és szépen nyugodtan megmondtam, hogy azért a pénzért, amit neki fizetek, két (ha nem három) családot tudnék ellátni a piacról minden jóval, úgyhogy köszönöm az eddigieket, de sajnos itt a vége. Soha többé nem láttam Misi bácsit, bár a felesége, aki a piacon árult mindenféle ruhaneműt, mesélte, hogy az öreg még többet iszik, mint korábban, és nagyon hiányolja a pénzt, amit tőlünk kapott, szinte a semmiért.

Apunak még az orvosa (és egyben élete vége felé, egyik legjobb barátja) is roppant sajátos eset volt. Tibor bácsi a világ legjobb diagnosztája és számos ember megmentője volt, jól beszélt latinul és ógörögül, ám a mindennapi életben – valljuk be – életképtelen volt. Eltévedt, nem tudta, hogy hova indult, miért érkezett oda, ahova. Aki egyszer végignézte, hogy mit művel a táskájával, az örökre emlékezett az esetre, ugyanis mondjuk elő akarta venni a hallgatóját, de az persze sehol sem volt, röpültek a megírt, a csak lepecsételt és üres receptek, a gyógyszeres dobozok, az injekciós fecskendők, a kötszerek, és végül előkerült a hallgató, majd lazán visszagyűrt ezt-azt a táskájába, és megkezdte a vizsgálatot. A beszéd is ilyen furcsán ment, több nekifutással készült a mondandójára, és amikor harmadjára, ötödjére sikerrel járt, úgy robbant ki a szájából az információ, hogy a hallgatójának 250 km/h sebességgel kellett volna követnie, ha képes lett volna erre.

Többször meg is fedtem szegény Aput, hogy ránk azért nem marad elég türelme, mert elfogy az istápoltjaira. Bárcsak jutna még abból a kis megmaradt türelemből ma is! Bár láthatnám, ahogy a dédunokáinak örvendezik, ahogy őket is kézen fogja, és vezeti abba a mesevilágba, csodába, ahová bennünket, és az unokáit vitte.

Nagy  a mi örökségünk,  ez most már csak a mi dolgunk!