Apám a vadludakkal

Nem illő, ám ha publikus, ki tilthatja, belelátni mások közléseibe. Így találkoztam többször Sárkám posztjaiban Szabó Balázsék, Apám a vadludakkal című számával, bár sohasem hallottam.

Ma reggel Sárka letöltötte nekem, és végre végighallgattam. Aki ismeri tudja, hogy mennyire felkavaró. Akinek volt ilyen (apa-, család-)élménye és hiányolja, akinek sohasem volt és élete végéig vágyódik utána, aki nem tudja elengedni, őket mind megérinti.

A dal mellé olyan grafika társul, amiért világ életemben irigykedni fogok, hogy nem én rajzoltam meg. Egyik nagy kedvencem, Gross Arnold aprólékosságával, és ha lehet még szürreálisabban, ugyanakkor végletesen rendezettem idézi nekem József Attilát:

„Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.”

A búcsúzkodó, már máshová tekintgető, előző generációval embert próbálóan fájdalmas az együttlét. Sokan el is menekülnek az élmény elől, mélyen megértem.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor a szívbetegségében, nagy hirtelen maroknyira kopó Édesapám, szürkén, a szoba sarkában ülve, a kis oxigén-palackjából lélegezve, láthatóan feladta.

Természetesen nekikezdtem buzdítani, eltéríteni a látható céljától, mondogattam, amit ilyenkor szokás – bár így is éreztem - , hogy a gyógyulás legalább fele a beteg szándékától függ, ha ő nem akar, nincs gyógyszer, ami segíthetne.

Akkor adtam föl, amikor Apu egyszer így szólt: Drágám! Csakhogy én már kíváncsi vagyok, hogy mi van odaát!

Soha többé nem noszogattam, viszont mindvégig támogattam. Ebben csak az volt a segítségemre, hogy biztosan tudtam, szép, gazdag.teljes életet élt.

A magam részéről abban hiszek, hogy a vég olyan lehet, mint egy kimerítő, szépséges téli túra után, a meleg kandalló előtt, a kedvenc, kényelmes karosszékben, egy pohár kedvenc italt kortyolva az ember álomtalan, mély álomba zuhan. Még érzi, hogy elhagyják a gondok és a gondolatok, de már érzi azt is, hogy itt a megpihenés.

Meg hiszek abban is, hogy minden atomom, molekulám visszakerül a természet örök, nagy. harmonikus körforgásába.

A lelkem, a halhatatlan lelkem, meg ha nem működött elég hatékonyan életemben, ahogy Szabó Balázs mondaná, nem főztem, mint anya (barát, társ), elég boldogságot, akkor sajnos csak annyit ért, majd az utódok!