2015. augusztus 27., csütörtök

A rác búcsú


Most már senki előtt sem titok, hogy Ráckeve életem meghatározó része, alapélmény. Ide kívánkozik a Ráckevei Szerb (vagy helyi szóhasználatban: rác) Templom is, ami a lokálpatrióták szerint (szerintem is) az ország egyik legszebb temploma.



Gyerekkoromban még nagyon elhanyagolt volt, és csak olyan tradíció-tisztelők tartották számon, mint Édesapám is.

Minden nyaralásunk során, kötelezően elsétáltunk a Szerb Templomhoz is, akkoriban mindig nyitva volt, végigjártuk az előteret, a vérző Madonna ikon előtt Apu mindig elmesélte, hogy valamikor, egy háborúban egy harcos, karddal megvágta a Madonna-ikont, nyaktájon, és az abból azóta is vércseppek szivárognak. Valóban volt az ikonon vércseppnek értelmezhető elszíneződés, és hát a mese, a legenda, a hit segítségével éppen azt láthatunk, amit akarunk.


A kezdetben román stílusban épült templomba barokk ikonosztáz került, de mögé – a vallási tilalomnak megfelelően – mi nőneműek még akkor sem mentünk be, ha tök üres volt a templom. 


Az oldalkápolnában, a falnak támasztva, hosszú póznákon, ott álltak a megfakult, nagyrészt elrongyolódott körmeneti selyemzászlók, silabizáltuk a padlóba temetett pópák sírfeliratait, a freskókon a szentek neveit, de persze ezek cirill-betűs feliratok voltak, és ez minden orosz-tudásunk ellenére, azért nem volt könnyű feladat.

A hátsó kijárat körül, a teljes falfelületet, egy valóban apokaliptikus, utolsó ítélet freskó foglalta el, bal oldalán a purgatóriumba, és a mennybe jutók győztes csapata, míg jobboldalon, a kificamodott pózba merevedő, pokolba zuhanók, és legalul maga a gyehenna tüze.


 A freskók alól csak néhol bukkant elő a korábbi falfestés egy-egy kis része, hol egy angyalarc, hol egy kis ornamentika.

Aztán kilépve a hátsó kapun, az augusztusi hőségbe, megcsapta az orrunkat az augusztusi, megszáradt fű, és por illata, elsétáltunk a kovácsolt-vas ráccsal lezárt kúthoz, és hazamentünk.

A templom egész évben tetszhalott volt, kivéve augusztus 28-át, akkor volt a templom védőszentjének névnapja, a templom búcsúnapja, amikor életre kelt a templom, és a kertje. A templom elé húzott barokk harangláb harangjai megszólaltak (az ott tanyázó denevérek legnagyobb felháborodására), a templomkertet és a templomot is megtöltötték a rác búcsúra, vélhetően Szerbiából, meg a görögkeleti vallást még tartó, környező falvakból érkező hívek.

A templom minden, kovácsolt vasból készült, a plafonról láncon lelógatott csillárjában gyertyák égtek, az ikonok előtt, csak a viasz-cseppekkel a földre ragasztva, az ember-magas álló gyertyatartókban is, amik mellett a haj meggyulladásának kockázatával számolva lehetett megállni, vagy elmenni.

A templomban az ikonosztáz előtt misézett a pópa, hatalmas szakállal, körötte férfiakkal, hömpölygött a tömjénfüst, és több szólamú, betanított vegyeskart megszégyenítő harmóniával, minden hangszer-kíséret nélkül, énekelték a „Goszpogyi pomíluj”-t a pópa változó előéneklésére válaszul (mi-mi-mi-mi-re-fá-mi J).

A szertartás a kertben folytatódott, ahol a feszület előtt volt egy szabadtéri oltár, szép szőttessel letakarva, rajta – minden bizonnyal – szentelt vizes tál, és a Pópa a vízbe mártott rozmaring csokorral szórta az áldást és a vizet a hívekre.

A hosszú hajú, testes asszonyok, a vadító augusztusi hőségben (ez akkoriban akár 30 fokot is jelenthetett J) is, egytől-egyig, hosszú ujjú, bő szoknyás bársonyruhában voltak, a meggyvörös, a mélybordó, a fekete és az élénk középkék bársonyruhák nyakán horgolt, széles csipkegallérral, fonott copfból kerekített kontyukat a tarkójukra, vagy a fejük tetejére tekerték. Az asszonyok kezében csipkeszegélyes kendők voltak, azzal legyezgették magukat, törölgették a homlokukat, nyakukat. A férfiak mind-mind fekete, mellényes szövetöltönyben.

Tudom, hogy gyerekként rettentően sajnáltam őket, mert én biztosan megfőttem volna ilyen ruhában, meg már akkor is vonzott a divat, és a szép ruhák világa, és ez az öltözet bizony igen távol állt az 50-es, 60-as évek divatvonulataitól.

Apu élete végéig, minden augusztus 28-át Ráckevén töltötte, és soha nem hagyta ki a rác búcsút. Mi már nem vagyunk ilyen szorgalmasak, de a gyerekeimet azért  minden nyáron elvittem templomnézőbe.



Mostanában, egy (egyébként borzalmas) forgalmi rend változásnak köszönhetően, minden alkalommal elmegyünk a rác templom mellett, és nagy örömmel látjuk, hogy a templom és környéke egyre rendezettebb.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése