Ökumenizmus

A Wikipédia deffniciója szerint, az ökumenizmus (görögül oikumené - földkerekség, a lakott világ, egyetemes, egész világot érintő) a keresztény vallási felekezetek által használt fogalom, eszme, mentalitás, ami az oikosz – ház, háztartás, otthon, haza görög szóból eredeztethető. Az ókeresztények az egyetemes zsinatokat ruházták fel az ökumenikus jelzővel. Ezeken az egyetemes zsinatokon fogalmazták meg a keresztény hit alapját jelentő, a kereszténység által ma is elfogadott hittételeket, melynek lényege a különféle keresztény felekezetek, egymás hitnézetbeli különbségei iránt tanúsított tolerancia, a felekezeti különbségek helyett a közös pontok, alapvető hitnézeti egyezőségek hangsúlyozása.

Mára – hitem szerint - az ökumenizmus már messze túlmutat a kereszténység határain, az én szememben az ökumenizmus az egyetemes közösség vállalás, az együttműködés keresésének gondolati bázisa.

Édesapám egész életében gyakorló ökumenista volt, a szó legszorosabb értelmében. Noha Apu nem volt zenebarát, de ennek ellenére otthon az ő jóvoltából voltak jelen a zsidó egyházi zene lemezei éppúgy, mint a gregorián lemezek, és ezeket gyakran hallgattuk.

Apu mint mondani szokás, kifejezetten botfülű volt. Ha karácsonykor éjféli misére ment a család, és Apu az újra átélt gyermekkori érzéseinek engedve, dörmögve énekre fakadt, sajnos a testvéremmel olyan fergeteges nevető-görcsöt kaptunk, hogy mindenfajta áhitatnak vége szakadt, egy csapásra. Máig is hasonló hatást érnek el unokaöccseim, ha véletlenül énekelni támad kedvük.

Apu számos vallás templomait, imaházait látogatta rendszeresen, nem misékre, vagy istentiszteletekre járt, hanem csak megmártózott egy-egy megszentelt hely hangulatában, elüldögélt, körbejárt, nézelődött, békét kötött a világgal.

Az úgynevezett európai kultúrkörön túl is érdeklődött, a Rámájana, a Mahabharata kedvenc olvasmányai közé tartoztak, megpróbált engem is belevonni, de lehet, hogy túl korai volt, mert én úgy elvesztem az istenek, istennők és reinkarnációik sűrűjében, hogy máig sem vitt rá a lélek az újraolvasásra. Apura viszont annyira hatott, hogy több Visnu képet is kiakasztott Pesten és Ráckevén is. Rendszeresen jógázott, és minket is folyvást inspirált a jógára.

Aput világ életébe zsidónak tartották, és engem is. Noha nem vagyunk szabályos zsidó család, hiszen a generációkon átívelő, anyai vérvonal nálunk nem követhető, azonban anyai ágon, az 1800-as évek asszimilációs irányzatának köszönhetően, evangélikus hitre áttért Zilbernagelek, apai ágon pedig a Kändl ősök mellett eszembe sem jutna a zsidó eredetem titkolása, vagy tagadása. Sőt, inkább büszke vagyok erre is, és a többi ősömre is, sokra tartom azt a sokszínűséget, amiben felnőhettem, pontosabban amihez máig is igyekszem felnőni. Nem véletlenül kapta kisebbik lányom a Sára keresztnevet.

A névadásban részemről két szempont játszott szerepet annak idején, egyrészt olyan nevet szerettem volna választani, aminek van hazai, magyar tradíciója, ugyanakkor a világ bármely pontján megtalálható a megfelelő névváltozat, és nem kell bemutatkozáskor végtelen magyarázkodásba bocsátkozniuk. Persze szerepet játszott az apai vezetéknév is, noha – mint tudjuk – ez idővel megváltozhat, Zsófi lányom a férje, Sári lányom pedig az én (vagy inkább a nagyapja) vezetéknevét vette föl, úgyhogy a gondosan megkomponált, hangrendi harmónia immár módosult J.

Mindez azért jutott eszembe ma hajnalban, amikor éppen kettőkor dobott ki az ágy, mert holnap lesz augusztus 28., a ráckevei rác (vagy szerb) búcsú napja. Ez is Apu vallásközi kalandozásainak egyik jeles eseménye volt, amíg élt, minden évben részt vett a templomi szertartáson.

Én csak lélekben leszek ott.