Egereink

A mi öreg ráckevei házunkba minden ősszel beköltöztek az egerek, és szorgalmasan megvárták, amíg tavasztól elkezdtünk lejárogatni. Ellátásukról télen is bőven gondoskodott a ház, a padlás tele volt dióval, csöves kukoricával, a fiókok parafadugóval, viaszgyertyával, ősszel összegyűjtött vadgesztenyével, régesrégi újságokkal, könyvekkel. Mind remek fészek-alapanyag és rágcsálnivaló. Miért is költöztek volna ki?

Anyu és persze mi is utálkoztunk az egerektől, mindig Apu feladata volt az egerek kiirtása. Mindenféle módszerrel próbálkoztunk, lecsapódó, rugós egérfogó, az a felülről bebújik, soha ki nem jön, ketreces változat, de igazán a klasszikus cserepes-diós megoldáshoz volt mindig megfelelő kellék a háznál.

Ez minden évben visszatérő eseménysorozat volt, hogy megérkeztünk hétvégére, vagy nyaralni, észleltük az egérszagot és a jellegzetes egérkakát, és megindult a hajtóvadászat.

Már Sárka is 2-3 éves nagylány volt, és a kibővült család változatlanul Ráckevén töltötte a hétvégéket, az egerek szintén változatlanul jelen voltak, Apu pedig megint megbízást nyert az egerek eltüntetésére. Méreg szóba se jöhetett, főleg a gyerekek miatt, másrészt akkor már volt kutyánk, akit nagyon féltettünk, meg soha nem szerettük a mérgeket a környezetünkben. A ragasztós megoldás még nem volt ismert, a lecsapódó egérfogótól meg undorodtunk, mert előfordult, hogy szegény egér visítozására ébredt a család, amikor a lecsapódó egérfogó a farkánál kapta el a delikvenst, úgyhogy ismét a hagyományos cserép-dió megoldást alkalmaztuk.

Sohase tudtuk volna meg, hogy Apu már kezdetektől fogva nem tette el láb alól a cserépcsapdába került egereket, hanem a kert végében szépen szabadon engedte őket, ha Sárka egyszer nem figyel föl arra, hogy Papó, ahogy a gyerekek Aput hívták, settenkedik a kert végébe a cseréppel. Természetesen elkísérte a nagyapját, de út közben meggyőzte arról, hogy neki muszáj megnézni az egérkét közelebbről, ezért szépen visszasettenkedtek mindketten, és egy ötliteres befőttesüvegbe (amiben az uborkát kovászoltuk volna) tették az egérkét. Hogy szegény éhen ne pusztuljon, adtak neki félbetört diókat, némi napraforgómagot, kukoricát, kis tálkában vizet. Egész napos program volt az egér megfigyelése, és lássuk be, roppant helyes volt a kis jószág, amint hátsó két lábára ülve, a mellső lábaiban tartott féldiót rágcsálta.

Aztán este szabadon engedték a régi szokásnak megfelelően, a kert hátsó végében. Ha az egérnek egy hajszálnyi esze volt, fél órán belül visszaszaladt a házba, hacsak nem járt arra egy éles szemű bagoly.

Így járultunk hozzá a világ természetes körforgásához. Azóta Ráckevéről kikopott a padláson tárolt takarmány, a diót hazahozzuk Budapestre, ezzel tápláljuk az itteni madarainkat, meg kell az almás pite tetejére is, Magdi szomszédunknál tízesével laknak a macskák, némelyikük a mi fészerünkbe, vagy padlásunkra fial, úgyhogy az egerek távol maradnak a háztól, a természetes körforgás egy másik törvényének engedelmeskedve.