A reggeli dudáló

A kertünk vége egy kis bekötőútra néz. Azaz nézne, ha nem nőtte volna be az orgonabokor, a hóbogyó, a trombitafolyondár és egy csokorba kötött selyembarkából sarjadt, immár szobányi méretű fűzbokor. S mindez, az alig másfél méteres senkiföldjén.

A szomszéd-asszonyunkkal máig bánjuk, hogy annak idején, beköltözésünkkor, nem volt merszünk egyszerűen a kertek végéhez csapni ezt a földsávot (mint sokan mások a mi kis lakóparkunkban), amit nekünk kell megművelni, tisztán tartani, és persze van is mit, mert aki erre jár, az minimum az üres zacskóit, a papír-szemetét, a kiürült sörös dobozát rejti a bozótba.

Ennyi cserje mellett már csak a hangok szűrődnek be, nem lehet látni, hogy ki jár arra. Mostanában egyre többen, mert a kerületünkben bevezetés alatt álló fizető parkolás miatt, a szemfülesebbek ide parkolnak, ebbe az egyelőre ingyenes utcácskába.

Újabban, minden reggel fél kilenckor, olvasás, vagy reggelizés mellé (e kettőt párhuzamosan művelem, ahogy minden étkezés közben olvasok J), egy elnyújtott dudaszó társul.

Aztán délután négy körül ez megismétlődik.

Töröm a fejem, és történeteket találok ki. Egy szülő lehet? Aki a kisfiát-lányát hozza az utcában lévő francia óvodába? Délután is dudál a gyereknek, hogy itt vagyok érted, aranyom?

Vagy Nagyihoz hozzák a lurkót?

Vagy egy lelkes udvarló jelzi szíve hölgyének, hogy közeledik, és így búcsúzik tőle délutánonként? Rettentő kitartó!

Esetleg egy ápolónő üzen így a rá váró idős ápoltjának, hogy csak percek kérdése, és már megérkezik, nem kell tovább magányosan szembenéznie a nap nagy részével, és délután így köszön el?

Sohasem fogom megtudni.

Tegnap reggel negyed órát késett a dudás!

Ma szombat van, nincs duda!

Mi lehet ez J?

Hétfőn reggel fél kilenc van. Éppen locsolgatok a kertben. Megérkezett! Pontos időben felhangzik a pár másodperces dudaszó!