Lányaim

Amikor egyszerre csak már kétgyerekes anya lettem, és valahogy másodjára is átvergődtem a meglehetősen drámai első három hónapon, amit nálunk még egyetemi vizsgák is tarkítottak, egyre többször döbbentem meg azon, hogy mennyire más, az azonos szülőktől származó, azonos környezetben nevelkedő két lányom. Zsófi mindenért nyúlt, ami sárga volt. Ezért persze Sárinak is odakészítettem Zsófi korábbi, kedvenc sárga zsiráfját, de hiába, Sárka csak piros dolgokért volt oda.

Zsófi úgy tanult beszélni, hogy nézte a szájmozgásunkat, utánozgatta egy darabig, majd megpróbálkozott a hangképzéssel. Sárkának hiába fogtam meg a kis pofiját, és fordítottam a szám felé, hogy figyeljen, most jön az á hang, vagy az ó, ő félrefordult, a fülét dugta oda, hallgatott egy sort, majd megpróbálta utánozni, amit hallott.

Zsófi örökmozgó volt, Sárka elüldögélt. Zsófi mindig összemaszatolta magát, Sárka képes volt úgy megenni egy Sport-szeletet, hogy nem lett még a kis keze sem csokis. Zsófi imádott nevetni, Sárka még inni is sírva kért. Egyszer a testvérem rá is kérdezett, hogy Sárka! Miért sírsz folyton. Mert szeretek sírni – jött azonnal a válasz. Arra a kérdésre, hogy hogyan kezd el sírni, Sárka csak annyit mondott, hogy „hát így”, majd hüppögött két jó mélyet, és a szeméből már dőltek is a könnyek. Zsófi a világ végére is hajlandó volt egyedül elmenni, Sárka ha nagyszülőkhöz, vagy testvéremékhez ment, első nap csak jelezte, hogy hazavágyik, de ha másnapra nem hoztuk haza, belázasodott, és haza kellett hozni. Amikor hazaért, már semmi baja sem volt.

Zsófit minden érdekelte, Sárkát sok minden nem. Zsófi ami nem érdekelte, vagy amit nem értett, azt is képes volt hiba nélkül memorizálni, Sárka kizárólag azt, ami érdekelte, ami megérintette.

Zsófi már 3-4 évesen elkezdett olvasni, Sárka 5-6 évesen. Emlékszem Khütreiber Jutka kolleganőmékhez mentünk egyszer látogatóba, ekkor Zsófi úgy 4 éves lehetett. Csöngettük, álltunk az ajtóban, és vártuk, hogy beengedjenek, eközben Zsófi elkezdte kiolvasni a névtáblát. Jutkáék arra nyitották ki az ajtót, hogy Zsófi éppen befejezte a nevük kisilabizálását, csaknem hibátlanul. Jutka évekig emlegette, hogy a legtöbb ügyfelet Zsófihoz kellene elküldeni olvasni tanulni, mert a felnőtt emberek sem tudtak megbirkózni a családnevükkel.

Akkori főnököm, Vladika Vili, nem hitte el, hogy Zsófi valóban olvas, úgy vélte, hogy mint sok kisgyerek, csak a jó memóriájából építkezik, emlékszik a mesékre, arra is, hogy melyik mondatok, melyik képekhez tartoznak. Ezt olvasd el, mondta, és az aznapi Népszabadság vezércikkét dugta Zsófim orra elé. Zsófi persze elolvasta, Vili persze odébbállt.

Amikor Sárka már egy éves volt, akkor a délutáni alvása alatt tudtunk Zsófival kettesben játszani, Zsófi már nagylány volt, egyedül is lemehetett a Kőzet utcai társasház nagy kertjébe, ahol volt hinta, homokozó, nagy füves rész. magas fák, amikre fel lehetett mászni, és persze gyerekek, akikkel jókat lehetett játszani. Amikor Sárka elaludt, én leszóltam az emeleti ablakból, hogy Zsófi jöhetsz matekozni! Erre Zsófi otthagyott csapot-papot, és szaladt fölfelé.

Ira szomszédasszonyunk, aki egyénként is lököttnek tartott engem, ezt végképp nem tudta mire vélni, még nem látott olyan gyereket, pláne óvodást, aki a matek szóra kiszállt volna a kerti medencéből, és felrohant volna az anyjához.

De mi irtó jókat matekoztunk együtt, rajzoltam fenyőerdőt, abból kellett kiválasztani a legkisebbet, a legnagyobbat, a középsőt, a gombákat, katicákat, virágokat, pillangókat meg kellett számolni, és megmondani, hogy melyikből van a több, meg kellett találni az egyformákat. Gyümölcsökkel tanultuk az összeadás kivonást, kockákkal, babszemekkel a szorzás alapjait (akkor még nem voltak foglalkoztató füzetek, és közös rajzolás, színezés is szórakozás volt nekünk).

A másik kedvence az volt, ha lerajzoltam a társasházunk keresztmetszetét, berajzoltam a másodikra a Farkasékat, a szokásos ruháikban, saját magunkat az elsőre, és a Nagy családot a földszintre, amint éppen például a partvissal verik a plafonjukat, mert mi zajosak vagyunk, vagy a fürdőszobákat egymás fölé, ahol mindegyik kádban üldögéltek a lakáshoz tartozó gyerekek, és fröcskölték egymást, vagy labdáztak.

Zsófi agya olyan volt, mint a szivacs, és máig is olyan. Még alig tudott beszélni, amikor a kedvence volt egy kártyacsomag, amely a Magyarországon honos lepkék színes képét tartalmazta. Minden nap végig kellett néznünk a kártyákat, és Zsófi egy-két nap elteltével már mindegyik lepke nevét tudta, máig is halász-fejes lepkének hívjuk a halálfejes lepkét, ezt így tanulta meg, számára így volt értelme!

Egyszer az apja cukkolni kezdte, hogy úgyse tud megjegyezni meghatározott idő alatt, egy ménkű hosszú számsort. Mondani se kell, hogy Zsófi bőven a kitűzött időtartam letelte előtt pontosan megjegyezte a számokat, ha kell, máig felmondja.

Akkoriban baromi kevés pénzünk volt, a kettőnk együttes jövedelméből ha kifizettük a lakáshitel törlesztését, a lakás rezsijét, éppen 150 forintunk maradt, kosztra, ruhára, kulturálódásra. Ha Apu nem lett volna, éhen pusztulunk. De volt, és segített. Én meg éppen csak cipőt nem csináltam a gyerekeknek, (bár papucsot varrtam), nadrágot, mellényt kötöttem, anorákot, ruhákat varrtam, paplant készítettem steppelt piros anyagból, varrtam hozzá nagymama párnát.

Egyik karácsonyra csináltam Zsófinak egy piacot, Apu hozott valahonnan külföldről kiégethető, festhető gyurmát, abból mindenféle zöldséget, gyümölcsöt formáztam, befestettem, lelakkoztam. Anyu kosárkákat horgolt, egy kiürült orvosságos üvegre kofát formáztam, farostlemezből készült, csíkos vászonnal bevonva a stand. Mesés lett. Sajnos mára már nyoma sem maradt, de Zazának, aki átmenetileg szakácsmestert játszott, a zöldségek egy részét újra megcsináltam, jókat játszottunk vele, aztán amikor már nem főszakács-mester volt, akkor meg boltosat játszottunk a zöldségekkel, gyümölcsökkel.

Már alig várom, hogy Zitusunk milyen lesz Zazához képest, és milyen közös játékgyártás vár ránk!