A csodatoboz

Tudom, hogy a tobozokról, a fenyő terméséről nem éppen időszerű az elmélkedés, hiszen sokkal inkább helyénvaló lett volna karácsony tájékán ezzel foglalkoznom, de mit, tegyünk, éppen ma hajnalban akadt meg újfent a szemem azon a négy tobozon, amit egy gyár udvarába telepített, mini-liget egyik fájáról szereztem, a közelmúltban.

Nem tagadhatom tovább, hogy szerelmese vagyok a tobozoknak (is)! Az ezüstfenyő, gyorsan nyíló, vékony-pikkelyes tobozait, amelyeket a leghidegebb teleken örömmel dobáltunk a pattogzó tűzbe, a fatüzelésű kályháinkba esténként, lefekvés előtt, és élveztük, amint a gyantás fenyőillat elárasztotta álomba szenderedésünket.

Aztán a lucfenyők, hosszúkás tobozai, az erdeifenyő kezdetben szorosan zárt, kemény pikkelyű, majd a melegben gyorsan megnyíló és egyben törékennyé váló, szépen festhető, díszíthető tobozai.

Aztán az, az óriás toboz, amely az egyik bécsi úti, bérelt munkahelyi ingatlannak, a Rózsadombra kúszó, hátsó kertjében álló, két fenyőn termett, ezt a két fenyőt vagy húsz mókus is látogatta, rendszeresen. Egy, nagyjából harminc centis tobozt onnan is kaptam, de már ki tudja, hogy végül, hol is kötött ki!

A most megszerzett tobozok után kutatva, jó barátom, a Google segítségével derült fény arra, hogy a himalájai cédrus termésével találkoztam.

Ez a tömör, spirálisan hullámzó mintázatú, meseszép termés, alighanem örökre rabul ejtett! Szándékosan, egy réges-régi, ráckevei, toboz-mintájú horgolt terítőre téve fényképeztem le, hogy a természet-adta, meg ember-másolta minták találkozásában is örömünket lelhessük!