Esti mese

Nem titkolható és soha nem tagadott imádattal szemlélem unokáim növekedését, változását, minden gesztusukat és mondatukat.

De mindennél több örömmel szemlélem a testvéri szeretet megnyilvánulásait.

Az én unokáim rácáfolnak minden személyes tapasztalatomra, minden családi legendára, amelyek a sztereotípiáknak megfelelően arról szólnak, hogy a másodikként érkező kisebb, felbolydítja a kialakult struktúrákat, így vagy úgy megjelenik a féltékenység, a testvér-háború, amely aztán évtizedekre, ha nem örökétig meghatározza, ha le nem rombolja, egy-egy család szeretet-áramlásának szerkezetét.

De nem így van ezeknél a kicsiknél, ők szeretik egymást, igazán, önfeláldozóan, akár lemondások árán is.

Titokban attól féltem, hogy Zalán császárfi, akinek Zita megszületéséig minden, de minden járt és jutott, majd féltékeny lesz a kis jövevényre. Na, hát amitől félünk, az rendszerint nem akképpen következik be, a baj, annyira fineszes, hogy mindig talál egy másik, váratlan utat, amin keresztül megérkezhet. Ez nálunk is így történt, ugyanis, amint definiálni tudta az akaratát Zita hercegnő, meg is tette: „Zalán menj innen, Mami az enyém, Te menj Apához” mondta, és ehhez – döntőrészt - máig is tartja magát!

A szokásos reakció az lett volna, hogy Zaza megsértődik, dühöng, visszaköveteli mindazt, ami szerinte, neki jár, ám nem így történt! Zaza megbocsátó mosollyal, öleléssel, „de cuki” értékítélettel elfogadta Zita kisajátító gesztusait! Könnyű dolga volt, miután Zsófi, a Mami, és Peti, az Apu, elég bölcsek ahhoz, hogy Zalánnak is jusson megfelelő mennyiségben és minőségben megkülönböztetett figyelem, külön idő, csak a Mamival, vagy csak Apuval, ezért aztán pont itt lett vége mindenfajta féltékenykedésnek, és Zita ügyeit elnéző mosollyal szemlélik, a „majd úgyis elmúlik” biztos tudatában.

Én, aki a nagyobbik gyerek sorsára jutottam, akinek köztudottan okosabbnak kell lennie, és ez alá az iránymutatás alá, aztán olyan sok minden beszuszakolható, hogy csak na, szóval én nehezményeztem millió dolgot, annak idején! Én soha nem bújhattam a szüleim mellé, amikor éjszakánként, a kitárt ajtók mögül támadtak a sárkányok (az oda fellógatott köntösök mögül), vagy dühöngött a vihar, csapkodtak a villámok, de bezzeg a kicsi…!

Nekem, mindig, mindent át kellett engednem, azt a játékot is, ami fontos volt nekem, a nagyon is szerény készletből, azt is, ami kevésbé, bezzeg a kicsi….

Nekem, mindig segíteni kellett, elrakni, összehajtogatni, felsöpörni, letörölni, de a kicsi, miután szemüveges lett különösképpen, mentesült a feladatok alól, ezt sem, azt sem kellett megtennie, de bezzeg nekem ….

Gyűlt, gyülekezett a sérelmek listája, fogyott, csak egyre fogyott a remény, hogy valaha is visszakapok akármit is abból, ami korántsem volt teljes boldogság, de vitathatatlanul jobb volt, mint ez, a testvérrel-megosztós, jelenvaló realitás!

Vége nélkül ábrándoztam egy fiútestvérről, aki nagyobb, mint én, aki feltöri előttem a járhatatlannak vélt utat, aki kiharcolja mindazt, amire vágyódtam, és aki minden körülmények között megvéd, oltalmaz, támaszom és tanácsadóm, minden olyan helyzetben, amikor erre rászorulok, és ebből aztán volt jónéhány!

Mindig mondom, hogy csínján kell bánni az álmodozásokkal, mert az a természetük, hogy nem akkor, nem ott, nem úgy, de előbb-utóbb, bizony beteljesülnek!

Én is megkaptam az évtizedeken keresztül vágyott fiútestvért, ötvenpár éves koromra, amikorra kiderült, hogy Apu, ifjúkori, francia hadifogságának gyümölcse, mégsem halt meg, amint neki megírták, ám szép, leginkább őrá hasonlító, érett férfivá nőtte ki magát, akivel még találkozhatott Apu is, élete alkonyán.

Az igaz, hogy Eric iránt soha nem tudok testvérként érezni, az igaz, hogy a kedves, felszínes ismeretségen túl soha nem terjed majd a kapcsolatunk, de – végül is – a vágyam teljesült, van egy bátyám!

Aki gyámolíthatott (volna), aki megvédhetett (volna), akire felnézhettem (volna), aki kitaposhatta (volna) az esélyeket, kedvezményeket, a nagyobb szabadságot! Sajnos egy kicsit késve érkezett, ezért ezeket a feladatokat, nekem kellett ellátni, és a húgom élvezhette az előnyeit (ha megtette, részben egészen biztosan).

Mindig vágytam, a kosztümös, angol filmek idilljére, az egymást támogató, egymást szerető testvérek csodájára, ám nálunk, a róka-fiakra jellemzően, egymással örökös harcban álló, versenyző és harcoló testvérpárok jelentették a realitást, generációkon keresztül.

Most nem neheztelek a vágyak kései megvalósulása miatt, mert íme, a lányaim is, jónéhány, harcos év elteltével, megtalálták a feltétel nélküli, egymás-támogatás útját, és a szemem láttára alakult ki, létezik és folytonosan jelen van, az unokáim között, az eleddig pusztán regényekben, limonádé filmekben látott, remélt és álmodott valódi, önfeledt, önfeláldozó testvéri szeretet!

(Persze a tisztes és szükséges önzéssel és érdek-érvényesítéssel, arányosan és fűszeresen keveredve, ahogy annak lennie kell, az igazi „jó íz” eléréséhez!)

Végtelen a hálám!