Könyvtár

 

Amióta bezárták kedvenc, csillaghegyi könyvtárunkat, átkényszerültünk, egy másik, közelibe, de micsoda különbség!

Először is azért zárták be a mi kedvencünket, mert noha közel kétezer jelzés, kérés, figyelmeztetés, figyelem-felhívás ment a könyvtár üzemeltetőjének, hogy bizony ez a réges-régi családi ház, amely könyvtárrá avanzsált már igencsak megérett a felújításra, minden esőzésnél beázik, pereg a vakolat, egyre veszélyesebb a plafonok állapota, mert a világon semmi, de semmi nem történt. Aztán egyszer, egy nem igazán szép napon, az egyik teremben a plafon szépen, szinte egyben leszakadt.

Mit volt mit tenni, szépen elköltöztették a könyveket, és jól bezárták a könyvtár-épületet, és semmi egyéb intézkedés ezidáig nem történt.

Minden könyvtárjáró pontosan tudja, hogy persze számít a megszokott környezet, a beültetett, virágos-bokros előkert, a csorba lépcsők, amiken a kifelé nyíló ajtóhoz eljutunk, de legfőképpen a könyvtáros személyisége adja meg az alapvető hangulatot. A mi Andink, pedig maga volt a tökély. Mi egy H&M-beli vásárláskor ismerkedtünk meg egymással, mert már akkoriban is Sárka volt, aki hozta-vitte a könyveimet, de néhány, egy kézen megszámolható személyes könyvtár-látogatásom során is, Andi úgy bánt velem, mint ritkán látott, kedves, idős nagynénivel szokás. Elviselte, hogy mi ketten Sárkával szinte mindig párhuzamosan, ha tetszik, kánonban beszélünk, folytatjuk egymás megkezdett mondatait, tovább-szőjük egymás gondolatait, míg szép, terjedelmes csokor nem kerekedik a mondandónkból, nevetéssel, viccelődéssel, kanyargós gondolat-patakokkal. Lássuk be, ezt a fajta beszélgetést sokan nehezen viselik el, és egykettőre ráragad az „ilyenekre” egy-két jelző, mondjuk jó esetben az, hogy habókos.

Andi azonban élvezte, kuncogott, bele-beleszólt, a maga halk, de szellemes megjegyzéseivel, és mindig félretette nekünk a könyv-sorozatok következő kötetét, jelezte, hogy mit ajánl a figyelmünkbe, vagyis ismerte olvasási szokásainkat, érdeklődési körünket, észben tartotta, és nem csak velünk viselkedett eképpen, hanem mindenkivel, akárkivel, bárkivel.

Azt hiszem elég, ha csak annyit mondok, hogy Andi, állandó szereplője volt az évvégi, üdvözlő-kártyáink címlistájának. Sárka, minden évben más és más, színes, csipkés, festett, gombokkal kirakott, rátétes, szalagos, kézzel készített évvégi üdvözletet küld a családnak és barátainknak, többen gyűjtik is ezeket, nagy büszkeségemre. Andi is gyűjtötte, volt ezekből egy kis tárlata az egyik polcon, a háta mögött.

Andi volt a hely jó szelleme, és most egy jóval nagyobb ezért – törvényszerűen – jóval személytelenebb könyvtárban dolgozik, ahol ráadásul nincs parkolási lehetőség sem, ezért sajnos nem tudunk hozzá visszajárni.

Mostanában hallottuk valamelyik hajdani könyvtári társunktól, hogy mintha felújítanák az épületet, de tartok tőle, hogy ebben több a megalapozatlan reménykedés, mint a hiteles tényközlés.

De mi, töretlenül reménykedünk, mert ebben az új könyvtárban bizony boszorkányok dolgoznak, igen, azok az igazi, gonosz, gyanakvó, mosolytalan, rideg, kedvetlen és elutasító banyák, akiktől kérdezni sem lehet, akik semmit nem ajánlanak, és legfőképpen minden szabályt, a lehető legkimértebb módon betartanak.

Kedvenc törzshelyünkön, ahol már évek óta ismertek bennünket, már megengedhettük magunknak, hogy sokkal több könyvet hozzunk el, mint a megengedett, alkalmanként, legfeljebb 7 darab (ha jól tudom). Sajnos ennyi könyv, bizonyos időszakokban éppen egy heti adagom, ami annyit tesz, hogy Sárka lányom, könyvtári utazó nagykövetem, szinte hetente kényszerül vagy a szabad-ideje, vagy a lyukas órái terhére ellátogatni a könyvtárba.

A legkellemetlenebb élményünk az volt, amikor a boszorkányos könyvtár, alig közel kétévnyi látogatása után, egyszer csak Sárkára támadt a főboszorkány, hogy már harmadszor hosszabbítja meg egy könyv kölcsönzését (ilyen soha nem fordult még elő) és három könyvvel késedelemben van, már jó ideje (na, ez a másik eset, ami elképzelhetetlen nálunk).

Sárka kérte, hogy ezt nézzék meg részletesebben. Természetesen kiderült, hogy valami szoftver-hiba, vagy könyvtárosi tévedés, mulasztás áll a háttérben, de annyi, hogy „elnézést”, bizony annyi sem szökkent ki a főbanya foga kerítésén.

Sárka a mostani könyvadagom leszállításakor azzal a megdöbbentő hírrel örvendeztetett meg, hogy az egyik banya mosolygott! Több mint két év után! Ráadásul, ezúttal tíz könyvet hozhatott el!

Azt a nemjóját!

Ez sem piskóta, mint mondják, de az igazi öröm viszont az, hogy eddig kettőből két könyvet tudok ajánlani azoknak, akik könnyed, de igényes, kellemes, de tartalmas, gondolat- és gond-elterelő olvasmányra vágynak, ajánlom figyelmükbe Elizabeth Berg: Sorsok szőttese című könyvét, és Maeve Binchy: Galagonyaerdő című regényét.