Könyvtári könyvek

A családban körbejárnak a könyvek. Így is, úgy is. Mármint azért is, hogy a másik is elolvassa, meg akképpen is, hogy olykor-olykor elcseni valaki a másiktól.

Apu volt az, aki a leggyakrabban emelt el könyveket, úgyhogy már mindenki tartott attól, ha fondor lépésekkel a könyvespolcok felé araszolgatott, és váratlanul, szerinte észrevétlenül, le-leemelt egy-egy könyvet, majd „ez is az enyém volt” megjegyzéssel, a zakója belső zsebébe rejtette, vagy a hóna alatt dugdosva a táskájába tette a kiválasztott példányt. Persze ki tudta, még ő sem számontartani, hogy kié is volt a könyv, mert ugyanakkor Apu volt a legbőkezűbb könyv-ajándékozó is, eseménytől függetlenül, kötetszámra vette a megtetsző, érdekesnek tűnő könyveket, és ajándékozta, kedve és elképzelései szerint. Néha az előbb leírt módon, visszavette azokat. Jópofa játék volt, aztán – egy idő elteltével – viszonossá, kölcsönössé vált, családi sport lett a könyv-csenés, a másik leleplezése, jókora nevetgélések és ugratások örökös tárgya.

Hasonló játék alakult ki a család tanár-tagjai között, akik pedagógus napra, karácsonyra, év végén szinte minden alkalommal felhalmoznak egy kisebb hegynyi készletet a rémséges apró ajándékokból. A legutóbbi például egy barna drótvázra, rikító narancsszínű plüssgolyóbisokból és zöld műanyag levelekből összerakott bonsai fácska volt.

Na, ezeket az apró rémségeket szokásunkká vált jeles, ajándékozós alkalmakra, szépen becsomagolva az igazi ajándékok mellé tenni, és kitörni kész, alig visszafojtott nevetéssel várni, a megajándékozott reakcióját, elképedését, a zavart szemlélődést, a tárgyacska hitetlenkedő körbeforgatását, a többiek mutasd-mutasd érdeklődését, és a hatalmas, közös nevetés kirobbanását.

Visszakanyarodva a könyvek családi körbejárásához, az is szokássá vált, hogy ahol az első olvasó talált, valami neki nagyon megtetsző gondolatot, valami érdekességet, azt az oldalt megjelölte egy könyvjelzővel, aztán a második, harmadik olvasóé volt az a feladat. hogy megpróbálja kitalálni, mi ragadta meg az első olvasó figyelmét, mi érintette meg a szívét-lelkét.

A gondolatok persze sokszor találkoztak, de sokszor még csak elképzelni sem tudtuk, hogy mi a csodára kapta fel a másik a fejét, és ez is hosszas, érdekes beszélgetések és nagy-nagy nevetések forrása mindmáig.

Ezért aztán nekem a könyvtári könyvekben bennfelejtett könyvjelzők, a mások aláhúzásai, sokszor (sajnos) talán még az adott könyvnél is érdekesebb gondolkodni-valót adnak.

Noha egyáltalán nem szeretem az aláhúzkodást, különösen a mások, vagy a közösség könyveiben, főképpen utálom az okos bejegyzéseket, amelyek egy elgépelésre-nyomtatásra, névtévesztésre, földrajzi, vagy történelmi pontatlanságra, következetlenségre hívják fel a figyelmet, de azért az aláhúzás, a kiemelés mindig elgondolkoztat.

Milyen kérdésére, az ismeretlen elődöm, milyen gondjára, problémájára adhatott választ az az aláhúzott mondat? Miben igazolhatta vissza valakinek a vélekedését, miben adhatott erőt neki? Miért hiszi azt, hogy az aláhúzástól jobban, hosszabban fog emlékezni erre a gondolatra? Kinek a figyelmét akarja felkelteni? Sokszor miért nem mond nekem az égadta világon semmit, de semmit az aláhúzott mondat?

Még ennél is több kérdést vetnek fel a könyvekben felejtett könyvjelző cédulák. A szinte szokásos lap-naptárkák, könyvajánló slejfnik, még nem késztetnek gondolkodásra, de a blokkok, a rajtuk megjelenő árulisták, a bevásárló-cédulák, amiken gondosan felsorolják, ilyen-olyan kézírással a beszerzésre váró javakat, a feladatlisták, részben kipipálva, kihúzva, részben még elvégzendőket tartalmazva, na, ezeken már meglódul a fantáziám!

Kató nénit felhívni, patyolat, posta, egy telefonszám, kié lehet, vajon, felhívta-e, jött-e a gázszerelő, mert nincs kihúzva, mennyi ideig törhette a fejét, hogy hol lehet ez a cetli?

Ki lehet az, aki azokat a dolgokat vásárolta? Egy nagyi? Egy nyugdíjas szomszédasszony? Egy munkából és vásárlásból hazatérő anya, aki szerencsére kapott ülőhelyet, és a buszon, villamoson tudott pár oldalt olvasgatni? Főzött-e, vagy éppen valakinek segített, és helyette vásárolt be? Mit lehet ezekből a dolgokból főzni?

Ki és hova utazott valaki 2014 novemberében azzal a 10 kilométerre érvényes, HÉV jeggyel, ami, ugye ha a vonat mondjuk 50km/órás sebességgel robog, akkor is alig 12 percnyi út? Bevallom, hogy noha szinte mindenhova viszek magammal könyvet, ezzel próbálom orvosolni a várakozás által automatikusan kiváltott türelmetlenségemet, de 12 percnyi utazás kedvéért, semmiképpen! Ennyi időt nézelődéssel is el tudok tölteni, többé-kevésbé türelmesen. Szóval hova ment? Rendszeresen járta ezt az utat és már rettentően unta? Akkor minden bizonnyal bérlete lett volna, amit remélhetőleg nem felejt, könyvjelzőként egy könyvtári könyvben. Orvoshoz ment? Baráti találkozóra? Már időben elkezdett karácsonyi bevásárlásra?

Ha krimi- vagy regényírásra adtam volna a fejem, ezekből a könyvekben fellelt, alkalmi könyvjelzőkből parádés történetek kerekedhetnének ki.