Kövirózsa

Úgy talán két hete lehetett, amikor a maihoz szerfelett hasonló, kora márciusinak tűnő, napfényes délutánon sétára indultam, hogy megszemléljem a házunk déli oldalára ültetett hunyorokat.

Nem jöttem haza üres kézzel, bár azt az egy szál fekete hunyort, amely bimbózni kezdett nem bántottam, de letörtem egy levendula ágacskát, és két, az alsó levelein bordóba hajló kövirózsát, azzal a nem titkolt céllal, hogy kigyökerezve majd Sárkám kertjének növényvilágát fogják gazdagítani. Ugyan kövirózsából talán három cserépnyi már van, eltérő nagyságúak, színűek, egy a ráckevei növényeink sarja, egyet évtizede Janó öcséméktől kaptam, a harmadikat, meg csak idesodorta az élet, minden különösebb történet nélkül, de éppen ilyen, bordóba hajló levelű nincs.

Örömmel jelentem, hogy azóta mindkét kövirózsa ágacska kedves, bolyhos gyökérzetet növesztett, és – lássatok csodát – mindkettő középütt bimbót növesztget, meg egy-egy oldalsarjat is! 

A levendula – bár fás szárral törtem le, amely tudvalévőleg kevésbé hajlamos a gyökeredzésre, mint a lágyabb szár-részek – füle botját sem mozdítja (némi képzavarral élve), de legalább nem száradozik, nem peregteti a levélkéit, ebből aztán úgy gondolom, hogy nem érzi magát rosszul, és még talán van esély az eredményes elültetésére is.

A kövirózsákhoz visszakanyarodva, az is megfigyelhető, hogy a kis, tömött, pikkelyes, tobozszerű feszességét is elvesztette a két kis hajtás, megnyúltak, a levelek ellazultak, helyet adnak a levelek alsó tövéből sarjadó, friss fia-növénykéknek.

Oda vagyok! Mennyi, de mennyi trükk, a magról terjeszkedés mellett, a növény szaporodására, terjedésére, fajának fenntartásra!

Ha csak a mindannyiunkban megtapadt, felszínes ismereteinket szedjük össze, már akkor is olyan sokszínű, ravasz, egyedi és sajátos megoldást tudnánk felsorolni, mert némely növény a szél szárnyára bízza, az ilyen eltávolodásra gondosan felkészített magjait, mint a pitypang, a bűbájos, törékeny ejtőernyőcskéivel, vagy a jegenye, az allergiásoknak kicsit sem kellemes, vattaszerű bolyhaival. Vagy a nevét nem tudom fa, amelyet mi csak propelleresnek hívunk, melynek magjait egy propeller-szerű, pörgő-forgó mozgású nyúlvány segíti a mind jelentősebb eltávolodásban az anyanövénytől, tudjátok, ez az a termés, amelyet a vastagodó, belül enyves tövét szétnyitva, az orrunkra ragasztottuk gyerekkorunkban.

A magok minél távolabbra való elszórásának nem annyi csupán a magyarázata, hogy egyre nagyobb területet akarna az anyanövény kihasználni az utódai számára, hanem az is, hogy minél vegyesebb növényzetű a földrajzi terület, annál nagyobb az esély a túlélésre, a kártevőkkel szembeni ellenállásra, amelyek a monokultúrákban sokkal sikeresebbek, akár az egész, azonos egyedekből álló növényzet kipusztulása is bekövetkezhet.

A leginkább megdöbbentő élményem ebben a tárgykörben évtizedekkel ez előtti. Egy hajdani kollégám valahova a távol-keletre utazott, hivatalos útra, és éppen ott-tartózkodására esett egy irdatlan kiterjedésű erdőtűz. Megszenvedte az utat, a levegővétel sem volt könnyű a mindent elborító füsttől, és lelkileg is megviselte, hogy szemtanúja volt egy több évtizedes, hatalmas erdőség pusztulásának. 

A sajtó persze heteken át, tömegével ontotta a cikkeket, a híreket, a végítélet harsonái zengedeztek, az üvegházhatás és levegő-szennyezés témája még jelentősebb hangsúlyt kapott, a katasztrófa-turizmus rohamos lendületet vett, majd – annak rendje és módja szerint – más, időszerűbb szörny-események vették át a terepet.

Mint a népmesékben megszoktuk, telt és múlt az idő, mígnem egy inkább tudományos jellegű, mint népszerű, ám teljesen tudománymentes kiadványban, szembe találkoztam egy, az adott térségre jellemző, visszatérő erdőtüzekről szóló cikkel.

A cikk, kis jószándékkal tanulmány-kivonat, azt ismertette, hogy ezek az erdők, zömükben azonos egyedekből állnak, amelyeknek átlag-életkora a 20 év alatt van, viszont a fák magjait olyan gyémánt-kemény burok védi, hogy a lepottyanó termések akár több évtizeden keresztül sem hajtanak ki. Nem kezdi ki a burkokat sem a magokat fogyasztó rovar-, vagy állatvilág, sem a természet erői, egyetlen tényező segít, a tűz! Az elégeti a burkot, elősegíti a zigóták előbukkanását azok károsodása nélkül, és a kipusztulásra ítélt növénytelep így, a tűzzel és tűzben válik képessé a megújulásra.

Ilyenkor, csak üldögélek, és elmélkedem, micsoda elképzelhetetlen trükkökre képes a természet! Ezek szerint nemhogy rendben lévő, de az adott faj fennmaradása szempontjából elengedhetetlen is, ez a 10-15 évente megismétlődő, katasztrófának tekintett erdőtűz, és ahogy a természet trükkösségéről feltételezem, alighanem ennek előidézésről is gondoskodás történik, talán éppen ilyen időszakonként nő meg ugrásszerűen a gyúlékony gyanta koncentrációja a fa kérgében, vagy ilyen ritmusban válik vízszegénnyé és könnyen gyulladóvá az anyanövény, ki tudja?

Ilyenkor, a legkisebb elektromos szikra, a legparányibb villám, az egyébként elviselt, magas hőmérséklet is egyszerre pusztító és újjáélesztő tűzvésszé fajul, amelynek alig kihűlt, fekete, üszkös nyomait egykettőre eltakarják a friss, újabb évtizedekre erdőt adó hajtások ezrei.