Téli lekvár

Tudom, tudom, hogy tavaly ilyenkor, már egyszer meséltem arról, hogy telente ugyanúgy készítek lekvárt, mint a nyári szezonban, mert sajnálom kidobálni azokat a kicsit megszöttyedt- fonnyadt gyümölcsöket, amiket másként, mártásnak, vagy kompótnak nem főzök meg, mert éppen csak mutatóban maradt meg egy-két szem, de megenni sincs már igazán kedvem.

Az is tudom, hogy szinte semmi sem unalmas annyira, mint az ismételgetés, ki ne fojtott volna el egy feltörő sóhajt, vagy kissé bosszús fintort, amikor valamelyik rokon, ismerős úgy kezdte, hogy „nem tudom, meséltem-e”, mert biztosak lehetünk benne, hogy már vagy százszor hallottuk azt a bizonyos, amúgy is meglehetősen unalmas történetet.

Tudja ezt jól az elbeszélő is, hiszen már számtalanszor elmesélte az éppen eszébe ötlő esetet, tudja ezt a hallgató is, aki azonmód félsüket állapotra vált át. Miközben pörögnek a fejében a sürgető, vagy kínos gondolatai, sorjázza a teendőit, feladatait, addig időnként egy-két igennel, bólintással, hümmentéssel és kényszeredett mosollyal reagál, a mesélő meg egyre inkább színezi a történetet, és szintén kényelmetlenül érzi magát, mert persze pontosan tudja, hogy mindent kiváltott a hallgatójából, csak érdeklődést nem.

Na, pont így nem szeretnék járni, de mégis kénytelen vagyok elmesélni, hogy az idei tél első lekvárja milyen fantasztikus finomra sikerült!

Került bele egy fürt, mér szinte mazsolává aszalódott szőlő, két keményre száradt héjú mandarin, egy túl édessé vált, hatalmas narancs, egy-két alma, és két körte.

Valamelyik főzőcsatornán egy francia mesterséf mondta el azt a véleményét a körtéről, amit teljes mértékben osztok magam is, hogy ennek a gyümölcsnek ez a végtelen nagy hátránya, hogy mindössze egy jó napja van.

A jó nap előtt, íztelen, kőkemény, kásás, száraz, a jó nap után, szinte azonnal túlérett, megbarnult plöttyenet. Az az igazi gond, hogy ezt az egyetlen, igazi, jó napot, amikor a körte illatos, szaftos, puha, de roppanós, lédús és aromás, roppant nehéz eltalálni, és irtó könnyű elmulasztani. Az én két körtém éppen a jó nap 24. órájában járt, és így, együtt a többi kis nyomoronccal éppen elfértek egy kisebb láboskában és némi főzés, passzírozás után lett mindebből négy kis üvegnyi,szép, világos-sárga lekvár.

Kedvenc szacharinomon és némi citromlén kívül nem is fűszereztem, kimaradt a nyári befőzések elhagyhatatlan párosa, a fahéj és a szegfűszeg, az olykor használt vanília is, hiszen már a gyümölcsökből is annyiféle íz, zamat adódik, ami bőven elég!

Már el is képzeltem, hogy egy jó kis krumplinudli, vagy grízes tészta mellé, talán egy tartalmas, csipetkés gulyás-leves után, milyen remek második fogás lesz belőlük, talán már a jövő héten!