A tűz

Az immár, lassan, lassan teljesen megszokottá váló, de még mindig új lakásom alapvetően csendes. Hajnalonta felhallatszik a cinkék hangicsálása, a galambok és gerlék burukkolása, a varjak károgása, a szarkák cserregése.

Hiányoznak a feketerigók, velük nem találkozom errefelé, talán azért, mert itt az emberek fákat ültetnek elsősorban, amelyek mára már árnyékot vetnek szinte a harmadik emeletekig, és hiányoznak azok az embermagas bokrok, cserjék, falra futó, kúszónövények, amelyeknek a zugaiba megépíthetné a fészkét a feketerigó.

Ugyanakkor azonban, két „út” közé ékelődve, a város zajai is jelen vannak, a forgalmas időszakok autóinak a berregése, a mentőknek, tűzoltóknak a szirénái, a kukások sajátos dörejei, a hirtelen, azonosíthatatlan, puskalövésszerű csattanások és puffanások, sok-sok impulzus.

Ritkán, de rendszeresen felhallatszik a hajnali kutya-sétáltatók minden egyes utasítása, az egymásnak ugró kutyák izgatott, vagy harcias ugatása, visítása, nyüszítése, az indulatos emberek üvöltözése.

A két „út”, a többnyire négysávos (kettő-kettő irányonként), de helyenként öt-hat sávra bővülő Szentendrei úttal aligha versenyezhet a behajtókkal és kihajtókkal együtt számolva is, jellemzően, csak kétsávosnak mondható, Huszti út. Ha a névadás igazodna az út forgalmi-adottságaihoz, akkor ez a szegény Huszti, legfeljebb utca lehetne, de az útmegjelölési rendszer, hogy út, vagy utca, vagy köz, ez is olyan rejtély a számomra, amelynek a megfejtésére egy másodpercnyi energiát sem fordítanék, soha!

Az adottságokból fakadóan, természetesen, jobbára a Szentendrei út a forgalmasabb, ha hirtelen zajt hallok, szinte automatikusan afelé figyelek, és jobbára igazolódik a várakozásom.

Tegnap délelőtt azonban tévedtem!

Az a szinte megszakítás nélküli szirénázás ezúttal a Huszti út felől hangzott, és nem is sok idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy a látóköröm bal oldalán áll a Tcom székháza, és annak a nyugatra néző, keskenyebb oldala felől, vagy mögüle (a köztudottan sajátos, női térlátási képesség okán nehéz eldöntenem) dőlt, gomolygott a füst.

Egyre több tűzoltó, később mentő, majd oszladozó, néha újból megélénkülő füst, ezek voltak az ablakomból is észlelhető jelenségek abban a közel három órában, míg végül lezárult ez a kisebb katasztrófa, bár ennek sincs mértékegysége, mert ha csak egyetlen élet került veszélybe, már az is sokkal több a kelleténél!

Nem néztem utána, hogy mi is történt. Nem kutattam a híreket, hogy beszámoltak-e erről az esetről. Nem tudom, hogy egy fáradt ember dobta-e el gondatlanul a cigarettáját, az ügyelete 24. órájában, vagy egy immár megalkuvásba kényszeredett villanyszerelő eszkábált-e össze, valami kontár félmegoldást, mert éppen nem volt megfelelő szigetelő anyag, vagy alkatrész a szabályos megoldáshoz, vagy pusztán a lelkesedés és az igényesség halt ki belőle (ha valaha volt is a lelkében), végérvényesen, vagy csupán az elöregedő anyagok, elkorhadó szigetelések okozták a tüzet, az emberi tragédia szempontjából szemlélve, voltaképpen közömbös a kiváltó ok.

Persze, egyszerűbb, ha van kit okolni, hibáztatni, esetleg gyűlölni, üldözni, bosszút állni, a bajt, bajjal tetézni, erről számtalan történet, mese, regény szólt már, de mindez mire jó?

Mire Sárka, akinek az útja, hazafelé éppen arra vezet, délután odapillantott, már híre-nyoma sem volt a délelőtti esetnek, szívből remélem, hogy egészségben, ember-életben sem esett kár, mert minden egyéb reparálható!