Bocsánatkérés

Nálunk nem szokás fukarkodni a bocsánatkéréssel. Nekünk is jól esik ilyet kapni, ezért aztán mi sem vonakodunk a másiktól bocsánatot kérni, még akkor sem, ha a lelkünk fenekén, változatlanul meg vagyunk győződve a magunk igazáról, mert akkor is jogos, ha elnézést kérünk a másik fél kedvének elrontásáért, vagy az élesebb hangnemért, vagy csak úgy, azért, hogy ne legyen szomorú miattunk.

Persze – legalábbis a részemről – vannak kivételek, például soha nem kértem parancsszóra bocsánatot, már két évesen sem, inkább álltam hosszasan a sarokban, de juszt se kértem bocsánatot, mert nem tartottam magam hibásnak! Soha nem bírtam a kikényszerített dolgokat és ez bizony egy jottányit sem változott máig, illetve ha mégis, nagyritkán győzött a kényszer, abban végképp semmi köszönet nem volt, az éles gúnnyal kimondott „bocsánat” minden volt, csak nem valódi.

Hajdanában, amikor még óraadó, főiskolai/egyetemi tanárként is működtem, meg persze dolgoztam is, húszasával jelentkeztek diplomadolgozat konzultációra a hallgatóim.

Nyilvánvalóan híre terjedt annak, hogy a „kedves” konzulensek ritka alfajához tartozom, segítek, tényleg fejezetenként elolvasom az innen-onnan összeollózott, fésületlen gondolatokat, javítom a nyelvhelyességi, nyelvtani hibákat, figyelmeztetek lábjegyzet-hiányokra, hivatkozási pontatlanságokra, szakmai hibákra, logikai bukfencekre, szóval tényleg komolyan és alaposan megdolgozom az elektronikus formában hozzám jutó dolgozatokkal. Mindig, mindenkinek írásban válaszoltam. Hittem én.

Igen, de az ember kapacitása véges, és a több mint 10 évnyi, ebbeli tevékenységem során egyetlen egyszer, nagyon megbántottam egy volt hallgatómat, ami a fene se tudja miért, éppen ma hajnalban eszembe jutott.

Illetve, talán éppen azért, mert ez a mai hajnal, éppen az a fajta roppant idegesítő, nem-szeretem időszak, amikor annyira torlódnak a gondolataim, annyi minden jut az eszembe, amit feltétlenül le akarok írni! Zitám tündér elszólásaival kezdve, Zalánom idei, kézműves-szakkör-beli munkáin keresztül, a könyvajánlásokkal folytatva, a könyvtári könyvekben felejtett és fellelt könyvjelzőkkel és aláhúzásokkal kapcsolatos vélekedéseimig, hogy ezen a helyzeten - most éppen - nem segít a gyakorta alkalmazott munka-terápia sem.

Már minden edényt elrámoltam, megvetve az ágy, nincs sehol por, egyéb főzni, takarítani, vasalni, öntözni való sem akad, az olvasáshoz ilyenkor nincs türelmem, a zene is idegesít, és akkor egyszerre, a már amúgy is torlódó gondolatok közé beékelődik, ennek a hajdani hallgatómnak a szemrehányása.

A szemrehányást az alapozta meg, hogy a már értékelésre leadott szakdolgozatában, sajnos változatlanul megtaláltam azokat a kendőzetlen és igencsak terjedelmes, minden változtatás nélküli ollózásokat, amelyek ráadásul minimális erőfeszítéssel leleplezhetők voltak, egy-egy kulcs mondat alapján. Ennek okán és az ok megjelölésével együtt, igencsak alacsony érdemjegyet javasoltam, talán hármast, de nem kizárható, hogy kettest, erre már nem emlékszem.

Ugyan megjegyezhetném, hogy rajtam kívül mindenki más megbuktatta volna a szóban forgó hölgyet, de én nagyra értékeltem azt a néhány saját gondolatot, ami felbukkant, na, meg azt is, hogy esti, vagy levelező hallgatóról volt szó, aki munka, és talán család mellett végezte el a főiskolát. Ebben nekem is bő tapasztalataim voltak, és pontosan tudtam, hogy ez mennyi extra erőfeszítést igényel, ezt is komolyan értékeltem.

Erre kaptam a hölgytől, egy hosszú, szemrehányó emailt, aminek tulajdonképpen annyi volt csak a mondandója, hogy ha időben szóltam volna, akkor ő időben változtathatott volna, és nem lenne ennyire pocsék az érdemjegye.

Minden szó igaz!

Idegesen néztem végig az ilyen-olyan korábbi, a hallgatóimnak írt emaileket, és megdöbbenten tapasztaltam, hogy ennek a hölgynek, valóban nem írtam! Megtévesztett, hogy nem ő volt az egyetlen plagizáló, mástól fejezeteket elorzó próbálkozó, és azt hihettem, hogy amit már két-háromszor megírtam abban az időszakban másoknak, azt neki is megírtam.

Hát nem, sajnos!

Akkor nem válaszoltam. Most viszont, ebben a formában kérek elnézést, bocsánatot azért, hogy akkor, évtizedekkel ezelőtt, nem segítettem egy jobb eredményhez.

Ugyan engem még soha senki meg nem kérdezett, hogy a diplomáimat milyen érdemjeggyel szereztem meg, de úgy látszik, van, akinek ez fontos.