Zalán reklamál

Zalán olykor-olykor nálam tölt egy-két napot, néha okkal, ha éppen lábadozik, néha csak úgy, minden ok nélkül.

Ilyenkor többnyire az önfeledt játék a legfőbb elfoglaltságunk, persze némelykor jut valami kis leckeírás, vagy tanulás, de azt ripsz-ropsz elvégezzük, és visszakanyarodunk a fő tevékenységünkhöz, a játékhoz!

Zalán egyre többször játszik egyedül, ha kérdezem, hogy van-e bármire szüksége, akár rám, akkor egyszerűen csak annyit mond, hogy köszönöm, most nem, jól elvagyok!

Aztán hirtelen, váratlanul előkerül és javasol valami közös játékot, barkácsolást, vagy egyszerűen csak a karomra csattintja a két karkötőmből és egy nyakláncomból összeeszkábált bilincset, letartóztat, börtönbe vet, megindítja a nyomozást, és előbb-utóbb, csakis nagy ravaszkodás árán szabadulhatok.

Már egyedül fürdik, egyedül száll ki a kádból, és ugyan együtt fekszünk le, de egymástól függetlenül alszunk el, én egy-két oldalnyi olvasás után, szinte azonnal, Zalánom pedig még ébren marad az ipadjével, mesét néz, aztán leoltja az olvasó lámpát és ő is elalszik, akkor, amikor.

Bezzeg régen!

Régen úgy aludt el, hogy minden este álomba meséltem őkelmét. A mese – természetesen – minden alkalommal Zaza herceg kalandjairól és hőstetteiről szólt, amibe bele kellett szőni mindent, de mindent, ami aznap történt velünk. Ha véletlenül bármit kifelejtettem volna, akkor Zalán azonnal feléledt, és „Mandi, azt kifelejtetted, hogy” bevezetővel tovább lendítette a mesét, amíg minden apró részletet valahogyan beleszőttünk és végre eljutottunk, a befejezéshez, hogy ha ez meg az meg nem történt volna, az én mesém is tovább tartott volna!

Úgy jött közöttünk szóba ez a régi, közös szokásunk, hogy végre Zita unokám is belenőtt a mesehallgatós korszakába. Próbálkoztam (és mindannyian) már korábban is, de a kicsi gyerek figyelme annyira rövidtávú, hogy egy-két mondat után, már egészen másfelé röppen, fénysebességgel cikázik babától legóig, lehulló falevéltől gyorsan futó felhőig, ennivalótól énekelgetésig, csak győzzük követni, de most végre, feszült figyelemmel, hosszasan és bele-belekérdezve képes élvezni a mesemondást.

Mesélünk mi könyvből is, természetesen, de a Zitáról szóló mese – ahogy Zalánnál is volt – mindennél érdekesebb!

Na, szóval Zalánnal örömmel nevetgéltünk azon, hogy már a kicsi is mesehallgató lett, és felidéztük a korábbi, róla szóló meséket, amikor is Zalánom egyszer csak egy utólagos reklamációt jelentett be. Azt mondta: tudod Mandi, a meséid eleje, tudod az Óperenciás tengeres, meg Ezüst-hegyes, meg Arany-erdős, meg Sárkány-tavas, meg még azon is túl rész, azért bosszantó volt, túl hosszú volt! Már alig vártam a mesét, de te még mindig ezeket mondtad!

Na, tessék! Most próbáljam elmondani a figyelem-keltés, a fokozás, a feszültség növelés dramaturgiai eszköztárát Zalánnak? Vagy egyszerűen csak okuljak ebből és vegyem rövidebbre Zitánál a gondosan felépített, hosszasan mérlegelt, színesítgetett bevezetőt?

Majd meglátjuk, hogy mi válik be! Azért Zalán is megjegyezte a zömét! Ki tudja, lehet, hogy majd a saját kisfiának, kislányának éppen ilyen kacifántosan fogja elkezdeni a meséket! (Esetleg kicsit rövidebben.)