Micsoda nap…

Micsoda egy nap virradt ránk!

Február közepén, közel jégtörő Mátyás ünnepéhez, egyszer csak hófehér csipkébe öltözött minden egyes fa, bokor, fűszál, a hegyen, a házak között, amerre csak ellát az ember, mert ez bizony nem igazán nagy távolság, a halványuló párába vesző, ködfátyol miatt.

Amire azonban ráláthatunk, az mesés, csipkés, habos, világító, hófehér, és a tetőkön, a járdákon, az úttesten is megmaradt a vékony hóréteg.

Meseszép!

Nem az, a hóember-építő, hógolyó csatát sejtető hóréteg ez, nem-nem, ez a mesék ezüst-erdejét, gyémánt mezejét idéző varázslat!

Az a varázslat, ami egyidőben éri az embert, az asztal közepén bimbódzó, három, eltérő színű jácint csodájával, és az eredetileg sárgának vásárolt, immáron biztosan piros tulipánok nyiladozásával. 

Vég és kezdet, kezdet és vég, mint megannyiszor az életünkben.

Megnyugtató és egyben izgalmas is, ebből most, a megnyugtatásra égetőbb szükségem van, mint általában. Ma köszönök el végleg attól a folyosón elhelyezett, rattan garnitúrától, ami az elmúlt félévben, finoman fogalmazva, újabb fiókot nyitott nekem, az emberi kapcsolatok sajátosságait tároló, lelki rekeszem bugyraiban.

Most először éltem át, a saját bőrömön is, a névtelen feljelentéstől való rettegés élményét, nem mintha hiányzott volna, nem mintha enélkül nem lett volna eléggé borzongató a történetekből, könyvekből táplálkozó érzet, de most, a saját mindennapjaimban átélve, közelítően pontos képet alkothattam a rettegés, a megfélemlítés, a konfliktuskerülő bujkálás, olyan dimenzióiról, amelyeket eddig, közvetett élmények alapján, csak elképzeltem, ám nem érzékeltem, közvetlenül.

Talán azért van szükség ilyen élményekre, hogy az ember ítéletalkotó képessége, vagy inkább késztetettsége, finomabbá, érzékenyebbé formálódjon.

Búcsú és ismerkedés, elköszönés és új ismeretség, egyszerre, egyidőben jelentkeznek, meglehet, hogy hol az egyik, hol a másik elem hangsúlyosabb, de ha jól figyelünk, akkor nem tévedhetünk, mindig kezén fogva járnak!

Ma, elköszönünk ettől a garnitúrától, amit még Apu rendelt meg Anyu kérésére, vagy 20-25 éve, és a Kiscelli-köz, L alakú erkélyének, fedett sarkától való megválásunk óta, soha nem találta meg az új helyét. Most, remélem, hogy ezt Nóriéknál megleli!

Ugyancsak ma költözik Sárka új lakásába, az a régen várt, három-elemes könyvespolc, amely kiváltja majd a Sanyi bácsi által összeszerelt, mindössze derékig érő, szintén 20-25 éves polcocskát, ez még a tetőtéri, leányszoba falfelületére készült, bárhol másutt, csak hevenyészett megoldásként szerepelhetett.

Remélem, hogy a deszkái, polcai, valakinek megoldást jelentenek majd, aki rábukkan az utcában sétálgatás közben, mert úgy döntöttünk, hogy régi, jó, ráckevei szokás szerint, csak kitesszük az utcácska, egy csöndes sarkába, ahonnan, nyomon követhetetlenül elvihető és megkezdheti új életét.