Milyen az III.

Alig múlt két hónapja, hogy - immár kimondhatom - reménytelen és számomra vesztes harcba bonyolódtam egy a lakótelepi folyosóra kitett, rattan asztalka és a hozzá tartozó két szék miatt.

Aki emlékszik, remélem, megbocsátja, ha roppant röviden felidézem az eddigi stációkat, és kiegészítem a beszámolóval, az utolsó gondolataim közlésétől bekövetkezett időszakról.

Ugye én kitettem ezt a kis pihenő, szatyor lepakoló készséget, közvetlenül az ajtóm mellé, el is foglal a széles folyosóból vagy 50 centit, de már eljutottunk egy a közös képviselőnek írt, felháborodott levélig, eddig.

Mostanában azonban folytatódik a dolog. Először is személyesen találkoztunk a feljelentősdit játszó szomszédasszonnyal, én vásárlásból jövet, szatyrokkal megpakolva, ő szemétlerakó felé robogva, kiabálva. Azonnal bemutatót tartott abból, hogy amíg a bútoraimmal el nem rondítottam a folyosót, addig két méteres rádiuszú ívben haladhatott a lift felé, szinte súrolva az ajtómat, a lakásom falát, míg én annyira leszűkítettem itt mindent, hogy most egyenesen kell mennie (nekem ez nem okoz gondot, de van, akinek ezek szerint mégis).

Mit kiabálva, üvöltözve, amihez nem igazán vagyok hozzászokva, utoljára szegény Édesanyám kiabált velem, de ennek már jó ideje, és neki valamivel több jussa volt ehhez, mint a negyvenes szomszédasszonynak, így aztán csöndesen csak annyit mondtam, hogy ne kiabálj, inkább köszönj!

Köszönj te – érkezett a frappáns válasz, üvöltve, amire szintén halkan, csak annyit mondtam, nem tehetem, te vagy a fiatalabb, és úgy diktálja a jólneveltség, hogy te köszönj előre!

Ekkor már attól is zengett a ház, hogy a szemétledobót, annak ajtaját, a lépcsőház ajtót nagy lendülettel csapkodta, még annyit vetett oda, hogy nem akar velem tegeződni, és már a lakásból válaszoltam, hogy én sem ragaszkodom ehhez.

A gúnyos kiabálását, hogy akkor jó reggelt „kedves” szomszédasszony, és a saját rácsa, ajtaja csapkodását, már csak a zárt ajtón keresztül hallottam, bár – bevallom – amikor minden elcsendesült, kinéztem, hogy véletlenül nem az én bútoraimat dobálta-e, mert olyan gyakori volt a csapdosás és olyan erős hanghatással járt, de szerencsére nem azokat dobálgatta.

Mit mondjak! Valóban van, ami hiányzik az életemből, pontosabban, aminek örülnék, ha megvalósíthatnám, de biztonsággal állíthatom, hogy a terveim között sem, most, sem soha korábban nem szerepelt egy barátságtalan kapcsolat egy szomszéddal, amint a szomszédsággal való kebelbarátság sem, szeretem ezt a kellemes emberi kapcsolat tartományában megtartani, a jó szó váltása, és egészen apró kedvesség szintjén.

De ha itt ért volna véget a történet, még szerencsésnek mondhatnám a dolgot, viszont egyszer csak ismét telefonhívást kaptam a közös képviselőnktől, amiben tudatta, hogy a kedves szembe-szomszéd ezúttal névtelen lakossági bejelentés formájában a katasztrófavédelmi hatóságnál tett ellenem írásban bejelentést, a hatóság emberei helyszíni szemlét tartottak (persze az értesítésem mellőzésével) és  bírságot is kirovó, határozat várható.

Most ezt várom, és közben próbálom a következő gazdájához eljuttatni a kis bútort.

Azt elhatároztam, hogy egy fényképet arról, hogy milyen lett volna az ajtóm környéke, ha szabad rendelkezési jogom lenne, azért ki fogok függeszteni az ajtóm mellé, szerencsére a növény maradhat, azt megengedi a hatályos, országos tűzvédelmi szabályzat.

A régi korok hirdetéseinek szellemében: ugyanitt: mintegy 30 éves rattan bútor, üveglapos asztal, két kisméretű karosszékkel, megkímélt állapotban, jutányos áron, sürgősen eladó! Méretek: szélesség 50, hosszúság 100 (a két szék teljesen betolható az asztal alá), magasság 75 cm. Kalandorok és rosszindulatú szomszédok kíméljenek!

S akit netán érdekel, hogy mi volt az oka hosszasabb hallgatásomnak, elárulhatom, hogy ez! Meg kellett emésztenem.